9. мая: День Победы

A BBC Russian - Русская служба  nevű fotóblogon találkoztam Dmitrij Berkut fotós cikkeivel, elsőként álljon itt a május kilencedikén tartott orosz nemzeti ünnep (a győzelem napja) alkalmával írt és fotózott témája.

Oroszország: A második világháború veteránjai

Dmitrij Berkut

 

Május kilencedike, győzelem napja: Moszkvában sétálva a Vörös térre vezető átjáró egytől egyig kordonokkal van lezárva. Rengeteg rendőr, kevés veterán – ezek az arányok azonnal felkeltették érdeklődésemet. Mégis hogyan élnek ma ezek az emberek, s mit éltek meg a háború alatt? Ahogy egyre többen halnak meg közülük, úgy merül feledésbe az orosz történelem egy fontos részlete. 

Háromezer lakos közül csupán hat élő világháborús veterán – ez Vinnyica falu, a leningrádi területektől északkeletre. Ezekhez az öregekhez látogattunk el a helyi vezetőség szocialista időszakból megmaradt tagjaival.
 

Ugarceva Jekatyerinya Nyikiticsnya volt az első, akit meglátogattunk. A nyolcvanhét éves asszony a Novgorodi környékről származik. A háború idején Tyihvinben volt, a Szinjavinszkiji mocsarakon. Utána a Narva város közeli Krondstadtban.

 

1951-ben tért vissza Vinnyicába, azóta él itt. Jekatyerinya Nyikiticsnya erős honvágya ellenére nyolcvan év fölött nem meri megkockáztatni a szülőföldjére vezető hosszú utat.

 

Csmihov Fjodor Prokopjevics, nyolcvanöt éves öregember otthona volt a következő állomásunk.  

Mikor betértünk hozzá, a konyhakertben dolgozott. Széles mosollyal köszöntött minket, szívélyes és energetikus magatartása mindannyiunkat felvillanyozott.

 

A voronyezsi környékről származó öregember foglalkozása szerint sofőr. A hadsereg tagjaként a háború alatt jelen volt a voronyezsi megszállásnál. Fiatal parancsnokként Tamdov mellett tanult, majd Königsbergben volt felelős a tartalék váltóezredért.

 

A háború vége után autókaravánban dolgozott – segített Leningrád helyreállításában is. A fegyverletétel után még hét évet szolgált a hadseregben, 1951-es leszereléséig Vinnyica egyik vezetője volt.

Ezek után Fjodor Prokopjevics így nem is látogatott el szülőföldjére. Vinnyicában viszont megismerte későbbi feleségét, s leszerelése után pár nappal meg is nősült. Hatvan éve élnek együtt teljes egyetértésben.

 

Rideg táj, s mégis gyönyörű vidék. Következő vendéglátónk a nyolcvannyolc éves Bodunovoj Matrjona Andrejevnya.

 

Nem messze született, egy Goginicsi nevezetű faluban. Fiatal lányként ment ki a frontra, a katonai iroda a lövészhadosztály pékségében adott neki beosztást. A Szvír folyó menti hadművelet idejéig szinte mindent elmesélt nekünk, utána már sajnos nem emlékezett a történtekre… Öregszik.

Szpirkova Taiszija Vasziljevna nyolcvanhat éves, a kórházban találkoztunk az infúzió csepegtetője alatt.

 

Vinnyicából származik. Amikor elkezdődött a háború, a területi központban jelentkezett. A sebesültkórházba osztották be, ami a folyón bárkákban szállította a katonákat. Utána murmanszki, pibinszki és távol-keleti kórházakban segített. A háború befejeztével visszatért a faluba. Kötelessége és nehéz élete miatt minden rokonát és szerettét elvesztette és teljesen egyedül maradt.

Gurkin Pjotr Alekszejevics viszont megörvendeztetett egészségével és boldog életével.

Nyolcvanhat éve ellenére látogatásunk elején őt is a konyhakertben találtuk.

A háború elején Vinnyica lakosait Nyemzsa faluba evakuálták, ő pedig innen – amint elmúlt tizenhat éves – a Sondovicsi háborús központba ment.

 

Fiatalként parancsnoknak tanult, minden idejét a háborús ügyeknek szentelte. 1943-ban küldték ki a frontra, s nemsokára megsebesült Litvániában.  

 

Felépülése után a második fehérorosz, majd az első ukrán frontra ment. Pjotr Alekszejevics nagyon jól emlékszik az amerikaiakkal való találkozásra az Elbánál, a háború berlini befejezésére.

 

Hét év szolgálat Németországban, Magyarországon, Ausztriában. Tizenhét évesen került a frontra és huszonnégy éves volt, amikor visszatért (az őrvezetői kitüntetésért még egy évet kellett szolgálnia). A háború után Pjotr Alekszejevics tiszti címet kapott és a területi komszomol meghívott munkatársa volt. Unokáiért nagyon aggódik, nem lát előttük fényes jövőt. Nehéz, de annál inkább szeretett munkájával megbirkózva egyedül vezeti az egész gazdaságot.

 

Következő beszélgetőtársunk Vasenko Marija Ivanovna volt. A nyolcvanhat éves asszony gyönyörű otthonában és szerető gyermekei között boldogan öregedett meg.

 

Kiszlovodszkban született, s a háború kezdetekor tizennyolc éves volt. A nővérképzés elvégzése után kórházakban dolgozott. Marija Ivanovna elmesélte, hogyan kísérte végig a háború egész Oroszországon – Fehéroroszországba, Lengyelországba és Németországba is ekkor vetette a sors. Pontosan emlékszik az Elba-menti találkozásra …

Ezzel be is fejeződött látogatásom a vinnyicai veteránoknál.

A nyolcvanas éveikben járó férfiak mind boldogan elvégzik az otthonuk körül adódó kemény fizikai munkát – elgondolkodtam, vajon bennem is lesz ennyi erő? Bennük mindannyiukban a háborús időszak alatt megszokott készen- és erőnlét munkálkodik. Ezen rövidke riport álljon itt a fiatal generáció tiszteletének jeléül – hiszen figyelmünkre szolgáltak rá, s nem szánalmunkra. Adja Isten, hogy minél több gyönyörű tavaszi napot tölthessünk el gyönyörű falujukban – beszélgetve, s ne csak emlékezve.

fordította: Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 3.