Петербургский миф, мечта Пётра Первого - A Pétervári Mítosz, Első Péter álma

Медный всадник - Pjotr lovasszobra Pétervárott

Pjotr, a Nagy egyszer álmodott egy nagyot, mocsárra építi a várost - a sztorit ugyebár ismerjük több forrásból is, a mesebeli királynak háromszor kell újjáépítenie a várat, míg az megáll az ingoványos talajon. A mi cárunk ablakot akar nyitni Európára, kikötőváros a Balti-tenger partján, voltaképpen a középkori Novgorod városállam szerepében (a több részfejedelemségre tagolt Kijevi Rusz maradványainak egyik tagja, virágzó kereskedőváros, az európai Hanza szövetség tagja (!), demokratikus bojárköztársaság), nos csináljuk meg ezt, kicsit északabbra, kicsit hidegebbre, kicsit aranyabbra, kicsit oroszabbra! 

Pjotr a Néva-deltát választja ki, a mocsaras területen járni se lehet, szekerek süllyednek az iszapba, emberek vesztik életüket, de Pjotr hajthatatlan, le kell csapolni, meg kell rigolyázni, olyan nincs, hogy egy folyó miatt ne teljesüljön amit megálmodtam, s az emberek indulnak megint, csapolnak és folyótelvezetnek, földet hordanak és árkot ásnak, és láss csodát, a talaj járható lesz, a Néva szelíden csordogál a Balti felé, s a város lassan épül. Pont úgy, ahogy Pjotr megálmodta. Pjotr, a Nagy minden rétegre gondol, külön háztípusokat terveztet mindegyikőjük számára, lehessen csak megállapítani a tető formájából, az ablak keretéből, a kapu szárnyaiból, a fal szögeiből, hogy kereskedővel, iparossal, bojárral, szolgával, orosszal, bolgárral, lengyellel, némettel, ortodoxszal van-e dolgunk.

Az orosz irodalomtudományban létezik egy fogalom, a pétervári mítosz, voltaképpen a pétervári létet jelenti. Egy ilyen lehetetlen helyen épül város, aminek létezni sem lenne joga, csodával határos módon mégis itt billeg két világ - Európa és Ázsia, észak és dél - között, hol, ha nem itt kezdődnek a csodák, Bergengócia, a mesék földje. Ebben a városban minden megtörténhet, életre kel a szobor, leugrik egy orr és állami tanácsos lesz, a prostinak a múzsa-szerep, az erkölcsös feleségnek a könnyűvérű nőcske álcája jut, a macska metrójegyet vált, s az ördög a földön jár. Hol, ha nem Pétervárott, akinek ez mindene (который составляет всё).

Табель о рангах - Rangtáblázat

Pjotr, a Nagy egyedül van, ő maga is belátja, hogy egymaga nem tudja megváltoztatni egy egész ország életvitelét, életmódját, életszínvonalát. Reformjaival a nemességet célozza meg, a bojároktól (vezető nemesség) a nincstelen szabadokig jogilag egyesíti őket, előírja nekik, hogy ha rangjukat meg akarják tartani, két kötelességet kell teljesíteniük: 15 év alatt kötelező a művelődés, utána pedig katonai vagy polgári szolgálatot vállalni. Bevezeti a rangtáblázatot, mely 14 fokozatból áll, a kistitkártól a kancellárig, a közkatonától a tábornagyig, a hajóbiztostól a vezértengernagyig. A 15 éves fiú a táblázat alján lép be a szolgálatba, s tehetségének, szorgalmának, ügyességének köszönhetően addig jut el, amíg tud. Ezzel a nemességet teljesen nyitottá teszi, akár a jobbágysorból is lehetséges volt a felemelkedés - elviekben, egyébként nem túl sok ilyen esetről tudunk -, hiszen egyszerűen csak el kellett szegődnie katonának, s onnantól a rangtáblázat alapján egyenes volt az út felfelé - a 11. szinttől meg is kapta a személyes nemességet. A klasszikus pétervári kisember (csinovnyik) a 14. rangtól nem tud feljebb emelkedni, létezéséhez Pétervár sajátos rangon (csin, чин) alapuló hierarchiája szükséges. Pjotr, a Nagy létrehozta Pétervár felszabadulást, szabadságot, lehetőségeket sejtető, ám mégis fullasztó, nyomasztó, korrupción alapuló demokratikus nemesi rendszerét.

Bojár viselet a reformok előttről

Pjotr, a Nagy egy tollvonással átírja a bojárok addigi nyugodtan ortodox életét, a minden órában megszólaló harangjelzést megszünteti, helyette egyetlen ágyúlövés jelzi a napfelkeltét - tessék felébredni a folytonos, bódító egyhangúságból, kikelni reggel az ágyból és tenni a dolgod. A hosszú, köpenyszerű oroszos ruhát az európai - és a francia után közelsége miatt főleg a lengyel és magyar divat szerint, hogy hízzon a májunk itthon - viselethez igazítja, az ortodoxiát jelentő szakállra adót vet ki. A köpeny belelóg a sárba, a szakállba bolhák költöznek, hát cseréljétek le - mondja papíron, voltaképpen látni sem akarja a túlzottan ájtatoskodó, figyelem-, idő- és pénzrabló egyház hatalmas szerepét az államában és vezetői, a bojárok életében, ő világi nemességet akar, világi embereket, akik az állam működésén munkálkodnak - akiknek az állam az egyházuk.

A reform előtti és utáni viselet egyszerre látható

Pjotr, a Nagy reformjait csak a nemesekre terjesztette ki, a jobbágyok és szolgák így még jobban elszakadtak a városiaktól, a röghöz kötés véglegessé vált, az adóterhek egyre súlyosbodnak - s a két réteg közti szakadék egyre nő. A távolodás felismerése és kezelése a mai napig rákfenéje az orosz társadalomnak, nem csupán gazdasági, társadalmi, de nyelvi és kulturális harcait is megvívta Puskin, Gogol, Turgenyev, Dosztojevszkij (francia vagy orosz? magas szalonkultúra vagy népi folklór? líra vagy próza? - az egész XIX. századon végigívelt a vita). 

"Nagy Péter megparancsolta Oroszországnak, hogy művelődjék, erre Oroszország egy évszázaddal később Puskin alakjával válaszolt." 

Herzen

Miklya-Luzsányi Eszter

2012. december 28.

Бедный, бедный мой Евгений - Szegény, szegény Jevgenyijem

 Ajánlom ezt az írást 

Attila öcsémnek,

szúrás nélkül 

- ő jól tudja, miért.

 

Anyegin (már megbocsássatok, most oroszul fogom írni, Онегин-nak, teljesen más karaktere van, ha "o"-val kezdődik. Hogy miért is "o"-val kezdik az oroszok? A hangsúly miatt (ami az "e"-n van) az előtte lévő, eredetileg "o" hangra kevesebb energia jut, ezért "o" és "a" közötti hangot képeznek. A nevet egyébként az angolok és tudomásom szerint minden más nép "o"-val írták át, csak a magyarok mentek a fülük szerint, és kezdik "a"-val szegény, szegény Jevgenyijünk nevét. szóval Онегин) olvas. A korszak legmenőbb - még Nyugat-Európában is menőnek számító - könyvtárát állította össze, kortárs (!) romantikus szerzők művéből, s kedvenceit kiválogatva, gondosan végigtanulmányozgatva széljegyzeteket készít a könyvek margójára. Dolgozószobájának falán Byron és Napóleon portréja, a két, korszakot felkavaró kortársé, fiatal zseniké. De minderről mikor tájékoztatlak kedves olvasóm? Csak miután végigolvastál hat fejezetet, kialakítottad magadban az általános Онегин-képet, elhitted, hogy ő unatkozik, ásítozik, egyáltalában nem csinál semmit - sőt, unalomból megöli barátját -, ezek után megmutatom neked a dolgozószobáját. Nem bírod már átírni az eddig kialakított Онегин-képet a fejedben? Azt mondod, nagy könyvtára van, portrék vannak a falon, naés? Ha-ha. Beugrottál. Nem vagy elég vájtfülű. Nem ismered fel igazában.

Онегин egy híres, liberális nyugat-európai egyetemet végzett - minekutána drága Puskinunk hangsúlyozta, hogy a tizenéves Jevgenyij tanítóját szélnek eresztették, így a fiatalember is szabaddá vált, mint a szél, hangsúlyozza, hogy a szabadságával aligha tudott mit kezdeni a kis tudatlan; majd Lenszkijjel való beszélgetése során kiderül, hogy hoppá-hoppá, csak elment nyugatra, csak tanult valamit a felvilágosultaktól, ha mást nem, nyugat-európai liberális eszméket biztos. Köszi, Alekszandr Szergejevics! Онегин éles és hosszan tartó vitákat folytat Lenszkijjel, mintha csak a bölcsészek közé csöppenne az ember, ahol sok esetben nem a vita kimeneteléért, hanem magáért a vitázásért vitáznak, Онегин is rácuppan az egyetlen emberre a környezetében, akivel meg tudja magát értetni - még ha merőben különbözőek is, bár annyira nem merőben, mint Larinéktól -, akivel át tudja beszélni a benne felmerülő gondolatokat, aki egyetlen szellemi társa lehet. S Puskinnak ismét köszönjük, hogy eljátssza a barátság komolytalanságát, mondván: "tétlenségből - beismerem - a jó barátság így terem." Igen. Köszi. Elhitted, kedves olvasóm? Ha-ha. Онегин keresi a szellemi partnert, mert Онегин-nek nincsen szellemi partnere se Pétervárott, se vidéken. Az ő hibája? Lehet, hogy nem létezik az adott kor Oroszországában az az ember, akivel Онегин egy szinten áll, akit nem néz le? (Mert persze hiába partner Lenszkij, őt is lenézi, a német romantika az angol romantikát nem hatja meg.)

Онегин Adam Smith-t olvas. Azt az Adam Smith-t, aki megteremti a klasszikus közgazdaság alapjait. Azt az Adam Smith-t, aki elátkozza a rabszolgamunkát (lásd: jobbágyság) és munkamegosztásra buzdít. Azt az Adam Smith-t, aki elítéli az állam hatalmas szerepét a nemzeti gazdaságban. Azt az Adam Smith-t, aki önérdekűeknek, önzőknek nevezi a politikusokat. Azt az Adam Smith-t, aki mindezt 1779-ben mondja ki. Онегин elolvas egy Smith könyvet, tizenéves fejjel, majd odaáll az apja elé, és elmondja neki, hogy ezt így, azt meg amúgy kéne. Az apja persze nem hallgat rá és tönkremegy inkább. 

Онегин reformál. Liberális reformokat vezet be birtokán, megkönnyíti a jobbágyok terheit - fel nem szabadítja őket, mert azt még nem tehetné meg -, de könnyíti az adózási rendszert, ami valljuk be, a korban igencsak különc - és fölöttébb előrehaladott - húzás volt. Drága Alekszandr mit mond? Időtöltésképpen, unalomból tette mindezt szegény, szegény Jevgenyijem, semmi komoly célja nem volt vele, mindez csupán főúri szeszély. Megint elhitted drága olvasóm? Megint beugrottál? Ha-ha. Vegyél csak készpénznek, vegyél mindent annak, amit csak a narrátorom szájába adok, úgysem az valójában. Te beugrasz, elítéled Онегин-t, miközben nem is látod. Csak mert elhiszed, amit kijelentek róla.

Онегин dekabrista. No jó, nem áll be a sorba és megy forradalmat szítani - mert nincs kivel szítani? Mert nincs kit szítani? Mert nincs kit mozgásra bírni? - de vallja az elveket, persze csak miután mélyen elgondolkodott rajta. Nem csinál semmit? Ha-ha, elhitted, amikor leírtam, hogy ásítozik és unja magát? A komoly, elméleti dekabrista berendezkedést éppen ezzel a jobbágyreformmal viszi át a gyakorlatba, próbálja ki.

Онегин pedáns. Oнегин tisztítja a körmét, Онегин mindennap új ruhát vesz fel, Онегин mindennap fürdik. Fúj. Ficsúr. Fúj, ügyel a higiénére. Fúj, tiszta. Fúj. Nem áll be a vidéki földesurak zsíros szakállú, olajpecsétes háziköntösű, egyáltalán pálinkától bűzlő szájú sorába, hanem ügyel mandzsettája és inggallérja makulátlan tisztaságára. Dendis, fúj. Megint elhitted, mikor azt mondtam fúj? Persze, valójában csak annyit kellett volna mondanom, hogy dendis, fúj nélkül. Na de abban nem lenne semmi vicc, mindenki rájönne, hogy a ficsúrság nem külcsíny, nem főúri kedély és időtöltés, hanem a belső tartalmat fejezi ki, ezzel ad bizonyságot szellemiségének ápoltságáról is. Онегин-t kinevetik, új inget vett fel már megint, kikeféltette a frakkját, megtisztította a körmét. Онегин végignéz a nevetőkön és lenéz rájuk. Le.

 

Ониегин-t nem lehet felmenteni. Онегин egy fasz. Онегин önfejű, önérdekű, de Онегин nem lusta és legfőképpen nem felesleges. (Az első felesleges ember [лишный человек] egyébként a jó 10-15 évvel későbbi Pecsorin, a Korunk hőse c. Lermontov regény szereplője. Csak mondom.) A klasszikus felesleges ember otthon ül, mondjuk ki sem kel este hatig az ágyból, már ha akkor kikel, álmodozik arról, hogy mit csinálhatna (nem nagyszabású tervek ezek, csupán levélírás vagy hajvágás!), s persze végül nem csinál semmit, és ami a legfontosabb: nem is akar. A felesleges ember unalmas. A felesleges ember érdektelen. Онегин nem csinál semmit - mondjuk ez sem igaz, de tegyük fel, hogy ez a semmi mindaz a sok minden, amire hivatva van, amihez tehetsége volna. Mindezt nem unalomból nem teszi meg. Nem azért létezik a cselekvés hiánya, mert nincsen kedve hozzá. Nem. Azért nem cselekszik, mert nem látja értelmét. Mert nincsen tere. A cári birodalomban nincs egy saját asztala (ahogy anyám mondaná), ahová kiteríthetné magát: tessék itt vagyok, kezdjetek velem valamit, bármit. A cári birodalom nem kíváncsi a tehetségére. Онегин tisztán lát mindent. Онегин tudja, hogy neki nem ott kellene lennie, ahol van, de Онегин félreáll és azt mondja: nem kellek nektek? Akkor tessék, csináljátok, lássuk mire mentek nélkülem, de figyellek titeket. A felesleges emberrel nem tudunk egy szobában maradni, mert belefulladunk az oxigénhiányba, Онегин-nel nem tudunk egy szobában maradni, mert jéggé fagyunk.

S hogy miért nem lehet felmenteni? Amiért nem mondhatja senki azt, hogy a tehetségét félreteszi, mert nincsen tere. Онегин-nek a személyiségével kellett volna teret ütnie magának a cári birodalomba, sőt, szétütni a cári birodalmat. Nem lehet felmenteni a félreállásáért, de teljes mértékben meg lehet érteni döntését.

Pjotr Jakovlevics Csaadajev, Puskin barátja.
A napóleoni háborúban huszártiszt, nyugat-európai
szellemiséget tükröző nyolc filozófiai leveléről híres.
Ezekben a cári birodalmat és a pravoszláviát kritizálja.
Élete során egy levél jelent meg, minekutána az újságot
bezárták, szerkesztőjét Szibériába száműzték, Csaadajevet
pedig élete végéig háziőrizetre ítélték.

Puskinnak el kellett rejtenie a mennyei cári birodalmat kritizáló felhangokat az Онегин-ben, úgy, hogy a mennyei cári cenzúra mindezt ne találja meg. Valóban, ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, aki unalomból ezt-azt változtatgat a birtokán? Ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, akinek bölcs apja nem hallgat liberális tanácsaira? Ki fog odafigyelni egy fiatalemberre, aki különcmódon figyel öltözködésére? S lám, a cenzúra nem vette észre, s Puskinnak sem kellett kihúznia.
Puskinnak továbbá ábrázolnia kellett kortársait: a cári birodalomban benn- (és életben-) maradni akaró fiatal nemeseknek nem volt más választása, mint hogy katonatisztek, csinovnyikok, földesurak legyenek. Ezek a fiúk lehet, hogy jártak Európában, lehet, hogy vallják az éppen ott dúló felvilágosult eszméket, de ha nem akarnak háziőrizetbe, esetleg Szibériába kerülni, szépen becsukják a szájukat, esetleg csupán szalonokban nyitják ki, a női vendégek szórakoztatására, de egyébként behúzhatják a farkukat tövig. És szolgálhatnak a hazának. Hogy ne legyenek feleslegesek.

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. november. 7.

Kőkemény nő, már amúgy férfiasan

Figyelem! Az alább közölt képek mindegyike a Longeron Galeria és Alekszandr Sumcov tulajdona!

Ahogy belebotlottam grafikáiba, rögtön megszerettem szomorú, megnyúlt színekkel teli világát, s bár azonnal láttam a nevét, nem tudtam társítani a férfinevet a nőies alakokkal. (Tudvalevő, hogy az orosz nevekről ránézésre meglehet állapítani, hogy férfi vagy női név e, hiszen a női nevek végére mindig odabiggyesztenek egy a-t vagy já-t, hogy beleilljen a ragozásba.) Szüleink generációjába tartozó (1967-ben született Omszkban) kortárs grafikus, akvarellel dolgozik. Munkáit magyar viszonylatban Szegedi Katalinéhoz tudnám hasonlítani. Csak jobban meg kell nézni a képeket, s rögtön észre lehet venni a temérdek nőiség között azt a pár vonást, ami rögtön markánssá teszi a képet.

Arus Vocmus néven lett ismert (Аруш Воцмуш), essel és cével ejtve (á er u es, vé o cé em u es), ami eredeti neve, a Sura Sumcov (Шура Шумцов) megfordítása. (A Sura az Alexandr becézése.) Szibériában született, a fehérség kellős közepére, ez a fehérség mintha örök nyomot hagyna összes akvarelljén: nagy fehér terek, melyek sosem üresek, mindenki érzékelheti telítettségüket.

Az egyetemet Krímen végezte, a Fekete-tenger, tengermotívum, hajók és kikötők témája sorra vissza- és visszatér nála.

slideshow | Viewer

Egyes grafikái mesébeillő könnyedséggel ábrázolják mindazt a csodát, ami a fejéből épp kipattan.

slideshow | Viewer

Máskor mintha a századelőbe, a belle époque-ba kalandozna, megszokott kecsességgel festve meg a gőzösöket, teáscsészéket és lovakat.

 

slideshow | Viewer

Városi témájú képei is ugyanerről a dinamizmusról árulkodnak.

slideshow | Viewer

Ahol felbukkan a nő, ott van a fanszőrzet, a nagy combok és a pajzán harisnyakötők hada is. Nehogy azt mondjuk rá, hogy csak nőiesség jellemzi!

slideshow | Viewer

Nézzetek meg még több akvarellt itt, itt és itt, és grafikát itt!

Néhai Névai Alekszandrián

Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem szobra a nevét viselő
templom előtt Uszty-Izsorában

Sztálin elvtárs gondterhelten járkál fel s alá írószobájában, az éjszaka már rég leszállt, egész Moszkvában csak az ő íróasztali lámpája ég, hiszen nagy gondban van a nép vezetője, nagy gondban. A németek fegyverkeznek, Lebensraum – üvölti a kis bajszos, merthogy nekik kell a tér. Mit tegyünk, mit tegyünk, a nagyfőnök koponyája majd szétrobban, mégis mit képzel magáról ez a kis mitugrász, itt vagyunk több millióan, erősek vagyunk, egyek vagyunk, hősök vagyunk, nagyok vagyunk!

Másnap irodájába hívatja Ejzenstejnt, megbízható filmesét, ide figyelj, lenne neked valami. Lovag kéne ide, egy hős. Nagy és megrendíthetetlen, egész oroszságunk védnöke és jelképe. A jégmezőinké.

A Kijevi Rusz felbomlása idején, fejedelemségek kialakulása és a főbb központok

Novgorod, 1236, kereskedőhajók futnak ki és be, a rakparton kalapácsok, fűrészek és fújtatók zaja, ordibálás – ide még egy zsákot, kifogytam a szögből, gyerünk-gyerünk, holnap úton kell lenni – pár utcával beljebb a pazar, messzi földön híres piac hangjai és illatai, gazdag bojár vezetők sietnek a vecsére, adó vagy nem-adó, háború vagy nem-háború, iga vagy nem-iga. Az arisztokrácia – természetesen ha kellően meggazdagszol, ami Novgorodban nem nehéz, fejed felszeged és már bojár is vagy – irányította vecse (’tanács’) a novgorodi nagyfejedelmet is ellenőrzi, fejedelemsége csak névleges, persze a csapatok élére őt állítjuk ki, ha lennének óriásplakátok, az ő arcával reklámoznánk tisztes nemesi köztársaságunkat. Alexandr herceg nincs még tizenhat éves, máris reklámarc, édespapa révén, aki Vlagyimirban székel és Rjurikovics, hát muszáj volt az ideküldött pejhedző állú kamaszgyereket a nagyfejedelmi székben látni, ha nem akarunk a vlagyimiri fejedelemségnek adózni. Még mindig a legjobb megoldás, ez a kölyök úgyse nagyon szól bele semmibe, eszik és alszik, esetleg nősül, gyerekeket nemz, jól elvan. 

A keresztes lovagok egyesülnek a Német Lovagrenddel, a litvánok és a svédek északról fegyverkeznek, Batu kán lekaszabolta az összes harcképes fiatalunkat, felégette az összes utánpótlást jelentő falut és várost, s mindhárom sereg itt van a nyakunkon. A bojár urak behúzzák a fejüket, tessék Szása, lépj valamit, mégiscsak te vagy a fejedelmünk. Alexandr nagyot fohászkodik, perelj Uram perlőimmel, kardot fog és megy a Néva-partra. Az Izsora folyó vígan ömlik a Névába, az izsora törzs főnöke vígan súgja a nagyfejedelem fülébe a svéd királyi csapatok helyzetét. Saját csapatai (druzsinája) és a novgorodi haderő a meglepetés erejével szereznek nevet a nagyfejedelemnek, alattvalói elnevezik Nyevszkijnek, azaz Névai-nak.

Ajjaj, baj lesz itt – a vecse egésze megrendül, mit kezdjünk ezzel a kis mitugrásszal, nagy arccal jön ide vissza, a nép ünnepli, közben elvesztette serege nagy részét, a tatárok jönnek, a németek jönnek, a dánok jönnek, ezt meg itt ünneplik, ő meg azt hiszi, tényleg nagy. Na, majd mi kézbe vesszük a dolgokat, nem kell nekünk fejedelem, nem kell nekünk Nyevszkij – és köpnek egyet. Alexandr menekül, vissza az apjához, jaj papa most mi legyen, Jaroszlav csak legyint, ne félj, csak higgy, jönnek még a mi utcánkba. És a papa jól látta, másfél hónap múlva Pszkov német kézen, a lovagrend csapatai harminc versztára a várostól, a vecse reszket. 1241 elején küldött kopog Jaroszlavnál, kéne nekünk valaki, aki visszaver és megvéd, Alexandr pedig emelt fővel vonul vissza városába.

Pszkov visszavétele

Északon a csudok (észtek) földjeit, majd Pszkovot foglalja vissza, végül eljön 1242. április ötödike, a híres jégcsata időpontja. A gyengén felfegyverzett, gyalogos, ám annál nagyobb létszámmal bíró orosz sereg a Csúd tó jegére csalogatja a keresztes nehézlovasságot, ék alakban előretörő seregüket mélyen maguk közé engedik, és oldalról morzsolják fel a német-dán egyesült lovagokat. Fejvesztve menekülnek, a lovak össze-vissza nyargalásznak a jégen, az orosz hős vitézek diadalittasan üvöltenek. Ekkor szól közbe az orosz tavasz, lévén már április van, mintha csak egy olcsó dramaturgiai fogás lenne – a tó jege beszakad. Persze több ortodox veszik oda, mint keresztes, de ismerjük már a történelem több pontjáról az oroszok létszámbeli fölényéből következő ember-pazarlását – így is jóval több győztes katona tér vissza diadalmenetben Novgorodba, mint ahány német és dán hadifoglyot hoznak.

Miután a nyugatiakat letudta, Nyevszkij kelet felé fordul, most már ideje lenne kezdeni valamit ezekkel a húzott szeműekkel is, Batu kán is igen bosszankodik már a behódolást megtagadó Novgorod, Kijev és Vlagyimir miatt. Jaroszlavot is még a nagykán nevezte ki annak idején a vlagyimiri székbe – természetesen megfelelő juttatások fejében –, úgynevezett nagyfejedelmi jarlik oklevelet kapott. Évente meg kell jelennie pompás ajándékokkal megrakodva Karakorumban, a nagykán székhelyén, ám Güjük nagykán anyja 1245-46. évi látogatásakor megmérgezi, apátlanul hagyva a Jaroszlavics fiúkat és az orosz nemzetet. A vlagyimiri jarlikra Nyevszkij a legesélyesebb, a káni udvartól többízbeni szívélyes meghívót kap, ám a Güjük mamától tartva mindet visszautasítja. Öccse, Andrej előbb elfogadja a meghívást, majd felcicomázva bátyja szemébe nevet – neszeneked, megyek és megszerzem azt a jarlikot! Ezt már Alexandr sem hagyhatja szó nélkül, utána indul, és Batu udvarában utol is éri. A kán pár hónapnyi várakozás után engedi csak tovább őket, türelmesen kivárja, míg Güjük meghal, anyja már nem zavar több vizet, és a nagyfejedelmi cím megkaparintására is több esélyük van. Karakorumban fordul a kocka, Andrej szárnyal, Szása koppan, a nagykán Batu számításait áthúzva – és neki alaposan beintve, erre nem számítottál Batukám, mi? – megszegi a szokás diktálta szabályokat. A vlagyimiri nagykáni jarlikot a másodszülött Andrej kapja, míg Nyevszkij boldoguljon csak a mongol hordák által feldúlt-felgyújtott-kiirtott-porig rombolt Kijevi székben.

Nyevszkijt ábrázoló ikon a XVIII. századból

Szása türelmes, apjától megtanulta a jössz-te-még-az-én-utcámba (öcsikém) trükköt, alig négy-öt évet kell várnia, s hopp, az öcsike már szervezkedik is a tatárok ellen, felkelést robbant ki, no jó, akkor most lóra pattanunk és megszerezzük azt a Vlagyimirt. Előbb Batunál, majd Möngke nagykánnál elfogyasztott ünnepi vacsorák során szépen bemártja szövetkező öccsét, s láss csodát, hálából mit kap a kezébe – csak nem egy nagyfejedelmi oklevelet! Vlagyimir, Kijev és Novgorod, oroszföld atyja! Novgorodba fiát, Vaszilijt küldi – ahogyan apja őt, úgy tűnik Novgorod a rjurikbeavatás próbavárosa –, bár a makacs bojárok megint lázadoznak, nem kell nekünk kiküldött fejedelem, majd mi választunk gyengekezűt, de Alexandr felnőtt ám közben, és visszaülteti helyére fiát.

Bár a nyugati fenyegetést már régen letudta, azért most rendesen meggyűlik a baja a tatár-orosz látszatbéke fenntartásával. Mikor a novgorodi bojárság megtagadja az adófizetést a tatár hivatalnokoknak és fellázadnak – Vaszilijjal az élen – Nyevszkij mérlegel: megadom a szabadságot nekik, lázadozzanak csak, érezzék szabadnak magukat, ez tökjó, de ott a Horda, azok nem csak Novgorod ellen fognak vonulni, hanem egész Oroszország ellen, ez így nem lesz jó, barátocskáim! Összeszedi saját és Batu seregét, a város – és fia – ellen vonul, megbékíti a bojárokat és maga csikarja ki belőlük az adót. Miután a Volgai Horda szuverén állammá válik, a nyomás egyre nagyobb az oroszokon, a lázadozást nem lehet már kompromisszumokkal vagy véres csatározásokkal eldönteni, az egységet és a részleges függetlenséget viszont fenn kell tartani, a negyvenéves Nyevszkij Szaraj városába utazik. Az asztalt – vagy szőnyeget, esetleg a nagykán sátrát – ütve eléri a viszonylagos szabadság visszaállítását, sőt még Berke kán követeléseit is megtagadja, miszerint az orosz alattvalók besorozásával növelje a tatár hadat az iráni háborúhoz. Szaraji látogatása során megbetegszik, és a visszaút alatt, pár hónap múlva, 1263. november tizennegyedikén, Gorogyecben meghal.

Nyikolaj Cserkasov Nyevszkijként az Ejzenstejn-filmben (1936, Jégmezők lovagja)

Pazar – áll fel Sztálin elvtárs vörös foteléből, a vásznon még villog a figyelmeztető felirat; „Oroszország mindenkit szeretettel vár, aki békével jön, de kard által vész, ki karddal támad rá.” – pontosan erre gondoltam drága Ejzenstejn elvtárs, ilyen az orosz hős, ilyen az orosz lélek, ilyen az oroszság! Ezek után merjenek a németek megmoccanni, beszakad a jég alattuk.

Prokofjev zenéje az Ejzenstejn-filmhez

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 15.

Belle époque oroszosan

Miközben az országban folyik az élet, a legendás aranykorról gyűjtöttem egy csokorra való képet. Россия в конце XIX. века, azaz Oroszország a XIX. század végén.

Arhangelszk, kikötő

Jalta

Novgorod

Nyevszkij Proszpekt, Pétervár

Odessza, Operaház

Peterhof

Kalkstrasse és a Promenád, Riga

Risilevszkaja utca, Odessza

Szevasztopol, Krím

Tverszkaja tér, Moszkva

Vörös tér, Moszkva

Volga-híd, Nyizsnij Novgorod

Pravitelsztva udvarház, Nyizsnij Novgorod

Kínai falu

Zseleznodározsnij híd, Riga

Patyomkinszkaja lépcső, Odessza

Admiraltejszkaja rakpart, Pétervár

Pont, kör, háromszög

Vaszilij Vasziljovics Kandinszkij kifordul a festményből, mint az ortodox templomokból, a szentanya csupa kör, csupa háromszög, csupa vörös, csupa kék, s én a része vagyok, én is sárga és zöld, bevonz a fénye, hallom szuszogni és halkan énekelni, érzem a kékje illatát.

Elvarázsolt huszonnyolc éves járja München utcáit, szeme –, füle és orra – eddig Moszkva színcsodáihoz volt szokva, a szíriai ősvallás misztikumához, a mongol határvidék hátborzongató legendáihoz. Épp most utasított vissza egy professzori állásajánlatot Tartuba, s itt van, készen a befogadásra, készen az újra, közben keresi a régit, a megszokott bizáncközeli ortodox csodát, azt a belső bevonzást, amit az otthoni kolostorokban élt meg. Korai munkáin (több fa- és linómetszetet is találunk köztük) érezhető a naiv orosz képzőművészet hatása, szín- és formavilágát nem csupán leutánozta, részese volt babonás, hiedelmekkel, félelmekkel átitatott, s a csodára, színre-illatra-fényre teljesen nyitott érzékelésmódnak.

Kandinszkij korai korszaka

 A képek sorrendben:

 Saint cloud-i park, 1904

Saint cloud-i park, 1904

Kék lovas, 1903

Ahtirka, 1901

Coast, 1903

Guszlás 

Hegyi tó, 1899

Holdfény, 1903

Impresszió, 1900

München, Schwarbing, 1901

Nő a strandon, 1903

Odesszai kikötő, 1898

Tájkép, 1903

Tó, 1901

Tó hotellal, 1902

Gabrielle Münter, Kandinszkij felesége

Pár év múlva egy kávéházban találjuk Franz Marc, Alfred Kubin, Alexander Kanoldt és Gabrielle Münter (későbbi felesége) társaságában, Phalanx, mondja éppen – látja a pajzsok vörösét, visszaver ez mindent, magának éppen elég energiával, csak azt engedi be, ami el tudja fogadni. A Phalanx csoport (később Új Művészegyesület) fauves-okat és francia kubistákat állítottak ki Berlin szerte.

Marc és Kandinszkij nemsokára rájött: ez így nem mehet tovább, mi szeretjük a kék lovakat, a többieknek még a patája sem fordult meg a fejében. Gyorsan kiváltak és megalapították a Der Blaue Reiter (A kék lovas) néven méltán világhírűvé váló művészeti csoportot. Kandinszkijon és Marcon kívül Paul Klee, August Mavke, Robert Delaunay, Gabrielle Münter és Heinrich Campendonck csatlakozott a kéklovistákhoz. Túlvilági látomások, szökdécselő sárga tehén, absztrakt szín- és formaáradat; megfelelő recept ahhoz, hogy a századeleji műkedvelő közönség – majdhogynem sikítozva – meneküljön a kiállító teremből. Ösztönök és impressziók, nézd, ez az én meditatív világom, légy a részese, lásd te is, amit én, számomra nem léteznek a konkrét formák, a konkrét világ sem, nézd csak, minden kör és háromszög, pont és vonal, ott összesárgulnak, nézz ide, itt szétmetszik egymást és elömlik a fehérség.

Kompozíció, a Der Blaue Reiter első kiállításán ez a képe volt kitéve

Az almanach borítója

A kiállítással párhuzamosan megjelent a Der Blaue Reiter csoport almanachja, borítóját Kandinszkij rajzolta – durva és kevéssé alapos felkészítés után ömlesztve ad a kortárs olvasó kezébe száznegyven képet, birkózzon csak meg a művészek szétcsúszni készülő világot  feldolgozó, impresszión alapuló, illatot, hangot, érzelmet ábrázoló, többé-kevésbé beteges képzelgésből született fantáziavilágával. Lapozzon csak párat, ott, ott, rágja csak át magát Kandinszkij fejtegetésén a forma magasabbrendűségéről, böngéssze Marc esszéjét a szellemi javak megszerzésével szembeni emberi tompaságról, vagy olvassa Burljukot az oroszországi vademberekről! Ha ez neked nem elég, van még itt zenei anarchia is ám.

A század elején az Alpokban, Murnau környéki falvakban ha látod a felnőtt-testű kisfiút, olaj tájképeire festi meséi szörnyeit és tündéreit, kéklovas hőseit, fekete rém-mozdonyait, sárga felhőit, égszínkék hegyormait, krinolinos hölgy-szerelmeit. Tónusok, ellentétek, színpompás feszültség és nyugalom egyszerre.

Murnaui mese-korszak

  A képek sorrendben:

Arab temető, 1909

Bajorország, 1908

Temető Kocselban, 1909

Improvizáció IV

Improváció VII, 1909

Kék hegyek, lovasok, 1908-9

Kép íjásszal, 1909

Krinolinos hölgyek, 1909

Murnaui látkép vasúttal és kastéllyal, 1909

Murnaui templom, 1910

Murnaui utca, 1908

Nyári tájkép, 1909

Színes élet

Szobabelső, 1909

Szobabelső, 1909

Kandinszkij színköre, a színek pólusai

1910-ben megfesti első absztrakt akvarelljét, ezután is pontosan megkomponált színeket és formákat, érvénybe juttatja az abszrakciót (nem ő készíti az első absztrakt képet, ez 1903-ban születik meg, egy Smidthalls nevű festőtől). Magától persze elutasítja az absztrakt meghatározást, ő magát konkrétnak nevezte, szerinte az absztrakció nem a természettel és a világgal való teljes szakítás (hiszen ha elszakítjuk a természettől színt-formát, a végeredmény értéke csupán egy nyakkendő mintájával vetekedhetik). Nála minden elem fontos jelentéssel bír – akár impressziós vagy asszociációs kapcsolat van a valóság és ábrázolás között, akár pszichológiai tan. Komoly szín és formaelméleti munkákat ír, felállítja saját színkörét. A színeket meleg-hideg (aszerint, hogy a kékhez vagy sárgához állnak-e közelebb), világos-sötét szinteken osztályozza. A meleg színek a szemlélő felé nyitják a képet. Életélményéből szinte receptszerűen leírva társítja pszichikai, lelki, zenei impresszióit mindegyikhez. Őrült sárga föld trombitál az égi kékkel, aki világosan fuvolázik, királyan csellózik, sötéten nagybőgőzik, mélyen orgonál, feketével keverve pedig menthetetlenül szomorú. Tompa fagott-hangú, beteges, fáradt ibolya az egészséges és erős naranccsal, kinek hangja templomharangként cseng. Eltökélt, önmagán kívül is forrongó, tubahangon szóló vörös férfias érettsége a közömbös, nyugodt hegedűhangú zölddel. Fekete félelem, zenei űr a fehérszínű végtelen hallgatással szemben. Festői kottázás, színek és formák tudatos kombinálása, szimbólumok: gyűlöletes fekete pont vagy háromszög, a flórát és faunát megjelenítő rózsa és kutya, szeretetet sugárzó gömb. Impressziók című képsorozatát a természetben tapasztalt benyomásai alapján festette meg, az Improvizációk ösztönös asszociációit, elfojtott belső hangjait rögzítik, a Kompozíciók pedig hosszú előkészítő munka után születtek meg, lassan kibontakozó belső érzelemvilággal. Az orosz szellemi háttér, a moszkvai hagymakupolák is felbukkannak itt-ott. A művészettörténészek „drámai korszaknak” nevezték el 1910-től 1920-ig tartó alkotói ciklusát.

Drámai korszak

A képek sorrendben:

Apró örömök, 1913

Cím nélkül,1914

Délvidék, 1917

Fehéren, 1920

Fekete folt, 1912

Fekete vonások II, 1913

Impresszió V.

Improvizáció 23, 1913

Improvizáció, 1914

Improvizáció 20, 1911

Improvizáció 31

Kép körrel, 1911

Kompozíció, 1913

Kompozíció barnán, 1919

Kompozíció tájkép, 1915

Kompozíció tájkép, 1916

Kompozíció

Kompizíció IV., 1911

Kompozíció V., 1911

Kompozíció VI., 1913

Tanulmány a VII. kompozícióhoz

Kompozíció VII., 1914

Kozákok, 1913

Moszkva, Zubov tér, 1916

Moszkvai külváros, 1916

Szürkében, 1919

A Bauhaus logója

1914 és 1921 között, ún. „hűvös korszakában” egyre több letisztult geometriai forma jelenik meg festményein, a moszkvai avantgárd hatására. Három évig az októberi forradalom után Moszkvában dolgozott, művészettörténetet oktatott és tananyagot adott ki, majd visszatért Németországba. A berlini Bauhaus körébe kerül, hét kiállításon vesz részt. A geometriai alapelemek között egyre kevesebb élő dolgot veszünk észre, s a meleg, burjánzó színek átadják helyüket a hűvösöknek és ridegeknek, ezek sokszor diszharmonikus kapcsolatban állnak egymással. A körre fókuszál, mint a tökéletesség, a teljesség szimbóluma. „Egy háromszög és egy kör kijelölt pontjának találkozása nem kevésbé hatásos, mint amikor Isten és Ádám ujja összeér Michelangelo jóvoltából.” – mondja.

Hűvös korszak

A képek sorrendben:

Apró világok

Emeletek (Bauhaus folyóirat címlapja)

Cím nélkül, 1920

Fehér ovális, 1919

Kompozíció VIII.

Különféle körök

Moszkva I., 1916

Sárga-vörös-kék

Vörös folt

1933, Hitler hatalomra jut, Kandinszkij menekül. Geometriáját viszi, menti Párizsba, egy szűk kis lakásba, mosókonyhájából kialakítja műhelyét, és csendes magányában tökélyre viszi festészetét. Párizsban ekkor még nem ismerték a geometrikus képzőművészeti kifejezés Kandinszkij által használt formáját, valahol a szürrealizmus és kubizmus között mozogtak. Utolsó alkotói szakaszában (amit „biomorfikus absztrakció”-ként neveztek el) a színvilág életre kelését, megbizsergését láthatjuk, kiteljesedik a vidám, ugráló, meleg színekkel, a képek megtelnek felismerhetetlen, földöntúli alakokkal – találunk puhatestű tengeri lényt, zigótaformát, az állattan legkülönfélébb prototípusait; mindez ismét a szláv népművészet világához közelíti a képeket. Öregkorára nem a megnyugvó bölcsesség, távolbalátó romantika jellemzi: fortyog és bugyog, meg- és magába olvaszt maga körül mindent, kisgyermek, kisgyermek marad végig.

Biomorfikus absztrakció

A képek, sorrendben: 
Égszínkék
Kompozíció IX.
Kompozíció X.
Kordában tört lendület
Színpompás együttes

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 4.

Cselszövés és ármánykodás

Zinaida Juszupova

A XIX. század vége, a cári Orosz Birodalom egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb nemesi házának feje, II. Nyikolaj Boriszov Juszupovics herceg meghal, háza nevét és vagyonát két lányára, Zinaidára és Tatyjánára hagyja. Zinaida férje, Moszkva katonai kormányzója, Feliksz Felikszovics Szumarokov-Elszton gróf kérvényt nyújt be III. Sándor cárhoz a Juszupov név felvételéért. Zinaida igazi nagyvilági nő volt, a pétervári szóbeszéd szerint vagyona vetekedett a cári családéval, s ő volt egyetlen kritikusa az orosz cárnénak, Alexandrának. Pompaszeretet, nagyvonalúság, vendégek, estélyek, selyem, bíbor és arcpirosító – az Orosz Birodalom második fővárosának egyik központi figurája.

Zinaida, Nyikolaj és Feliksz Carszkoje Szelóban

Zinaida és családja örökölte a szentpétervári Juszupov-palotát (akkoriban Mojka-palota néven volt ismert a Mojka folyó mellett álló épület). Eklektikus stílusban épült, világhírű orosz és külföldi építészek – Vallen-Delamot, II. A.M. Mihajlov, B. Simon – munkája. Az épület és a Juszupov név egyazon időpontban lett világhírű: 1916. december 16. éjjelén.

Nyikolaj Felikszovics és Feliksz Felikszovics a család két felnőttkorát megért sarja, bár Nyikolajt huszonhárom évesen lelőtte egy dühös férj párbaj során, valljuk be, nem alaptalanul – a ház első örököse nagystílűen halt meg, ahogyan a korszak megkövetelte. Így öccsére, Felikszre maradt, hogy a Juszupov családnak valahogyan hírnevet szerezzen. Meg is tette, nem a leghétköznapibb módon.

Feliksz Felikszovics Juszupov

A rámaradt vagyonból bátyja halála után igen sokat jótékonykodott: csodálkozva fogadták egyre sűrűsödő megjelenéseit a pétervári nyomornegyedekben, alkoholistákat szedett össze, betegeket ápolt, valószínűleg azért, hogy korábbi kicsapongó életmódját és homoszexuális kapcsolatait valamennyire jóváírja a jómódú családok szemében. Igen szoros kapcsolata volt Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceggel, a cári család tagjával. Az 1912-ben szárnyra kapott pletyka ellenére mindketten megcsinálták a legjobb partit, amit a századeleji pétervári fiatalemberek kívánhattak maguknak. Bár hosszas győzködésbe – és nem csak gyümölcskosarakba – került, hogy a cári család tagjait, köztük főleg az anyacárnét meggyőzzék. Dmitrij a család legidősebb lányát, Olga Nyikolajevna nagyhercegnőt vette el, Feliksz pedig Irina Alekszandrovna Romanov hercegnőt, női ágon III. Sándor cár unokáját. Irina kezéért Dmitrij is versengett, a lány mégis a Juszupov fiúnak mondott igent, s az 1914. február 22-én tartott esküvőt a pétervári burzsoázia háború előtti utolsó eseményeként aposztrofálják, melyen az egész orosz arisztokrácia képviseltette magát. Házassága jól sikerült, szerette Irinát, s Irina viszont, még egy kislányuk is született, aki minden kétséget kizáróan a Juszupov-vér továbbvivője. Ennek alapján senki nem állítja Felikszről, hogy homoszexuális lett volna, inkább a biszexualitás valószínű – bár én nem ismerem a szexualitás összes válfaját, lehet, hogy van valami különleges juszupovszexualitás is, ki tudja.

Irina és Feliksz 1914-ben

A háború kitörésekor Irina és Feliksz Berlinben ragadtak, és Szentpétervárra való visszatérésük után a Mojka-palota egyik szárnyát hadikórházzá alakították át. Feliksz természetesen felmentetett a háborús szolgálat alól, mint a neves orosz család egyetlen és utolsó férfitagja.

A korszak leghíresebb alakja Raszputyin, a köré fűződő legendákat mindenki ismeri. Ha kimondjuk a nevét, rögtön megjelenik szemünk előtt hosszú, gondozatlan haja és szakálla, de mindenekelőtt igéző, mélyen ülő szeme. A II. Miklósra tett magánéleti és közéleti nagy befolyása miatt nem csoda, hogy a cári családon kívül minden arisztokrata gyűlölte – így Irina, Feliksz és Dmitrij is. Egyetlen nyilvánvaló bűnén kívül – t.i. a cár tekintélyének aláásása – az egész ország káoszba fulladását, a háborús veszteséget, Miklós uralkodásképtelenségét is Raszputyin számlájára írta. Huszonkét évesen elhatározta: megöli a sarlatánt és felszabadítja az egész birodalmat a démoni megszállás alól. Szép kis gondolat, nemde?

1916. december 16.: Rasputyin meghívást kap aznap estére a Mojka-palotába, a gyönyörű Irina Alekszandrova hercegnő epedve várja, hogy megismerkedhessenek. Az este már leszállt, mikor megjelent a palota előtt, Feliksz Felikszovics fogadta a szalonban, mondván, hogy felesége még toalettjével bíbelődik – bizonyára bíbelődött is vele, csak nem a szomszéd szobában, hanem a Krím-félszigeten. A szomszédban esetleg csokornyakkendőjét igazgathatta az az öt fiatal arisztokrata férfi, akiben Feliksz megbízott – köztük Dmitrij –, de leginkább a fülüket tapasztották az ajtóra. Feliksz mindeközben szívélyesen megkínálta vendégét a ciános süteményből és borból, ám mikor Raszputyin már az ötödik szeletet nyomta volna be, megelégelte a dolgot. Utána kell néznem a csirkének felkiáltással otthagyta, de csirke helyett a pisztolya után nézett, s visszatérve szíven lőtte Raszputyint. A szomszéd szobába betérve, mintha mi sem történt volna, elbeszélgetett többi vendégével és cinkostársával, majd egy óra múlva úgy gondolták, hogy ideje lenne eltüntetni a nyomokat. Nade Raszputyin azon nyomban rátámadt a hercegre, Feliksz az udvarig menekült nyomában a sarlatánnal, ahol egyik lánglelkű barátja, Vlagyimir Puriskevics lőtte többször hátba. Ezek után a jeges Névába dobták a testet – még élt, mikor a folyóban került. [Ha valakit érdekel, részletesen és viccesen]

Rakitnoje birtok, Kurszk tartomány,
a száműzetés színtere

Az összeesküvők származásuk miatt nem kaptak igazi büntetést – nem ismerős ez a Bánk bán sztoriból? A Juszupov családnak keményen megmondták, hogy na most aztán menjetek a Kurszk tartománybeli dácsátokba, meg ne lássunk titeket Pétervárott. Dmitrij családját sem akarták látni, őket a perzsák közé küldték. Egyébként ez volt a szerencséjük, hiszen az októberi forradalom alatt nem tartózkodtak a városban, s a feldühödött bolse-mense, de főleg proli csapatok csak az üres palotát találták. Feliksz gyorsan beosont még a városba, és kimentette a családi vagyonból, ami menthető volt, majd felszedte a családját és a Krím-félszigeten felszálltak a HMS Marlborough gőzösre, a cári család többi életben maradt tagjával együtt.

A HMS Marlborough hajó fényképe
a fedélzeten utazó orosz nemesek szignálásával

Előbb Londonban éltek pár évig, majd a család feje Párizsban rendezett be Irfe néven egy divatcéget – eleget téve a női ruhadarabok iránti csodálatának. A cég gyorsan tönkrement, de ne is legyünk meglepődve, hiszen a család nem volt hozzászokva a gazdálkodáshoz, kereskedéshez, és más ilyesmi pénzgondozási alantasságokhoz, ők csak költeni tudtak. Ezek után miből éltek meg? Nem kell félteni őket, ha életmódjuk feladását fenyegeti valami, nagyon találékony tud lenni az arisztokrácia! Sasszemmel végigkockázva az MGM cég Raszputyin és a cárné című filmjét, örömmel kiáltottak fel: megvan a megoldás! A filmben Natasa hercegnőt, a cár egyetlen unokahúgát elcsábítja a sarlatán, s kiről másról mintázták volna a hercegnő alakját, mint Irináról – mi pedig biztosan tudjuk ugye, hogy a hercegnőt még csak be sem mutatták Raszputyinnak. A pert megnyerték, s a bíróság által megajánlott pénzösszegből, nomeg Feliksz emlékirataiból boldogan élték tovább nagyvilági életüket, az otthoni udvari életet Párizsba mentvén át. Emigrációban szenvedő honfitársaikról sem feledkeztek meg, adományokkal segítették őket.

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 3.