Hordozható ájtatosság

A tizenkét ünnep és a négy Istenszülő ikon

XVIII. századi tetraptichonok

Az ikonfestészetnek, de főleg az ikonok tiszteletének a XVIII. századi Oroszországban már nagy hagyománya volt. A kézzel festett, templomokban elhelyezett ikonok előtt imádkozó közemberek úgy hitték, hogy az ikon nem csupán egy másolata az adott szentnek, vagy akár Máriának, Jézusnak, a Szentháromságnak, hanem valódi képe – ezt a hitet különféle ikonfestési technikák segítették. Az aranyozás a ruhán és az alakok körül az ikon fényből születettségét hangsúlyozta, a "Krisztus nem kézzel festett mása" ikonográfiai Krisztusábrázolás pedig az ábra Istentől, és nem a világba vetett festőtől való származást hangsúlyozza. S még számos teológiai magyarázat és vallásos technika van a fatáblára festett ikonok körében. A közember ezeket az ikonokat a XVII. század közepéig csak a templomban csodálhatta, így az ájtatosság csupán egy helyhez kötődött számára. Ám Nyikon pátriárka reformjai után oroszföldön megjelentek az ószertartásúak (szakadároknak, raszkolnyikoknak és óhitűeknek is nevezték őket), akik az egyházi hagyományok megújítása ellen, a hagyományok megőrzése mellett harcoltak. Ők voltak azok, akik először öntöttek fémikonokat, hiszen ez pontosan megőrzi az ősképet, jobban, mint a kézzel, fára festett – másolt – ikonok. A rézikonok a XVIII. század folyamán nagyon elterjedtek a köznép körében, hiszen a gyors előállíthatóság miatt bárkihez eljutott, s az ikon előtti imádkozás így nem csupán a templomokhoz, szentélyekhez kötődő unikum volt, hanem az otthoni, sőt utazás közbeni ájtatosság is lehetséges volt a hordozható, és kevésbé sérülékeny rézikonok segítségével. A pravoszláv egyház eleinte ellenezte a fémikonok használatát, de látva a tárgyak népszerűségét, végül házi ájtatosság használatához engedélyezték, csak templomokba nem lehetett bevinni. A nyakba akasztható és sokszor összehajtható fémikonok a családban apáról fiúra öröklődtek, a házban красный угол (szép sarok) néven külön szobasarkot rendeztek be az ikonoknak.

Mivel a rézikonok egyes darabjait csak nehezen, vagy egyáltalán nem nevezhetjük egyedinek – hiszen az öntés során egy ábrázolásból több is készült –, ezért írásomban nem egy darab ikonról, hanem egy ikonográfiai típusról, rézikontípusról, a ünnepek ikonjairól fogok beszélni. A sokszorosítás folyamán ennek az ikontípusnak csupán pár változata maradt fenn, viszont ezek nagy számban. Az eltérés leginkább a zománcozásban, a zománc színeiben van, hiszen ezt mindig utólag, kézzel vitték fel az ikon felületére, s minden műhelyben más színt, más keveréket használtak. Másik nagy eltérés pedig a tízedik ünnep ábrázolásában van, de erről majd később szólok.

Az egyház elvilágiasodása a XVIII. században volt jellemző, ami ellen a pátriárkák és az egyszerű pópák is erősen küzdöttek. Ezen folyamat része a sokszorosítható rézikonok megjelenése az egyszerű emberek életében, amik bár az ájtatosságot és a vallásosságot segítették, mégsem voltak olyan elérhetetlenek, mint a festett ikonok. A festett ikonokat csak bizonyos helyeken láthatták, és nem, vagy csak keveset érinthették őket; ez is hangsúlyozta a szentek világának feljebbvalóságát, míg a rézikonok – bármennyire is tisztelték őket – mindennapi testi közelségben voltak a hívőkhöz, csókolgathatták, simogathatták őket.

A falvakban a rézikonokat a falusi öntőműhelyben készítették, többször egyéb réz használati tárgyakkal (gombokkal, csatokkal) egyetemben. A réz sokkal olcsóbb és kevésbé sérülékeny volt, mint a festett ikon, s előállítása is lényegesen egyszerűbb, . A rézikonok előállítása a peremvidékeken folyt inkább (így Novgorodban és Kijevben), hiszen az állam által támogatott egyház az újszertartásúak csoportja volt, akik az óhitűeket üldözték, így ők kiszorultak a birodalom peremére.

A réz igen különös szerepet játszik a pravoszláv hívők körében. Régóta mágikus-kultikus szemlélet övezte, s amikor megjelent az ikonokon, gyakran hivatkoztak ószövetségi részekre: Mózes rézkígyójára vagy oltárára. A népi gyógyászatban is igen nagy szerepe volt a réznek, hiszen a konoválok (magyarra tévesen lódoktornak fordítják, de embereket is gyógyított) különböző réztárgyakat használtak a munkájukban.

A rézötvözeteket hozzáértő módon kellett réz és cink ötvözésével előállítani. A sárgaréz tárgyakat egyharmad rész cink, kétharmad rész réz felhasználásával állították elő. Az arány betartása azért is fontos, mert minél több cink kerül az ötvözetbe, annál inkább törékeny lesz a kész tárgy. Ritkán megjelentek bronzöntvények vegyes fémhulladékból vagy vörösrézből és ónból. Még ritkábban, de előfordulnak tiszta vörösréz öntvények is.

A tetraptichonok négy táblából álló rézöntvények. A két külső szárnya behajtható, s az egész ikon becsukható, így könnyen magukkal is vihették. A négy táblának köszönhetően félkör alakban felállítva, középre gyertyát helyezve gyakran használták rögtönzött házi oltárként is, s ezért igen népszerű volt ez a típus, főleg az utazók körében.

Az rézikonok datálásában több támpontunk is van. Első az öntvény vastagságának megvizsgálása. A korai rézöntvények igen vékonyak, hiszen a XVII. században még nem fedezték fel az Urali hegységben meghúzódó rézbányákat, ezért a külföldről igen drágán felvásárolt rezet a lehető legvékonyabban öntötték a formákba. Később, a hazai bányáknak köszönhetően már bátrabban használták, így vastagabb és nehezebb öntvények készültek. Másik fontos kapaszkodónk a táblák összekapcsolódási módszereinek vizsgálata. Korábban a két szárny találkozásánál alul és fölül két pontban kapcsolták össze őket, de később már – ahogyan ezen az ikonon is látható – a két táblát folyamatos zsanér kötötte össze. 

Az első három táblán a tizenkét fő ünnep volt látható, ezek más ünnepek voltak, mint a klasszikus bizánci ábrázolásokon. Az utolsó táblán a négy Istenszülő ábrázolás tisztelete látható. A felső, íves részekben pedig különböző szent jelenetek helyezkednek el, amiket később kifejtek. A klasszikus bizánci ábrázolással (dódekaorton) összevetve mutatom most be a tizenkét ünnep sorát.

Az első ünnep az Istenszülő születése, itt az orosz tetraptichon rögtön el is tér a bizánci dódekaorton ábrázolástól, ahol elsőként az angyali üdvözletet szokták bemutatni. Az Istenszülő születése nincs leírva a Bibliában, ezért ábrázolása tipikusan a pravoszláv egyházra jellemző. 

Az Istenszülő bevezetése a templomba a második képecskén látható, amely szintén orosz ábrázolási szokás, ez sem szerepel a bizánci ünnepek sorában. Ez a jelenet sem szerepel a Bibliában.

A harmadikon az Angyali üdvözlet jelenik meg, ez megegyezik a bizánci első ünneppel. Gábor arkangyal és az Istenszülő látható, a jelenet pedig az örömhírnek, Krisztus érkezésének hírének való meghozatalát jelzi. A Bibliában Lukács evangéliumában található meg ez a jelenet.

Jézus születése a következő, negyedik jelenet, a bizánciak másodikként, szintén Lukács evangéliuma szerint jelenítették meg – a keleti egyházban Pszeudo-Máté apokrif evangéliumát is figyelembe vették az ábrázolásnál, ennek hatására gyakran megjelenik a két bábaasszony, Zelomi és Salome is. 

 

Ötödik ünnepként Jézus bemutatását láthatjuk a templomban, Lukács könyve alapján. A születése után negyven nappal az Istenszülő és Szent József a jeruzsálemi templomba vitte, ahol az öreg Simeon kezébe vette, és dicsőítette az Urat, hogy még életében láthatta a Megváltót. 

 

Következőként Jézus keresztelését ábrázolják, melynek alapja mind a négy evangéliumban megtalálható (Máté, Márk, Lukács, János). A keresztelés a Jordán folyónál történt, a folyóban Jézust, a parton pedig Keresztelő Szent Jánost láthatjuk.

 

Hetedik ünnep Krisztus színeváltozása, Máté, Márk és Lukács könyve szerint. A kora bizánci ikonográfiai típus szerint középen a fénysugarakkal körbevett Krisztus lebeg, két oldalán Mózes és Illés próféta, lent pedig Péter, Jakab és János térdelnek. 

 

Krisztus bevonul Jeruzsálembe. A dódekaorton ábrázoláson a színeváltozás jelenete után Lázár feltámasztása következik, de a keleti egyházban a jelenet kihagyásával tették lehetővé, hogy az Istenszülő születését is ábrázolni tudják. A négy apostol írása alapján Jézus szamárcsikón keleti szokás szerint oldalt ülve halad a város kapuja felé, körülötte pedig a tanítványok.

A bizánci sorból kihagyták a keresztre feszítést (amit az ikon felső, íves részén ábrázolnak), az ünnepek elejére így az Istenszülő bevezetését a templomba helyezték. Kilencedikként Krisztus pokolraszállása látható – a bizánciak ezt a jelenetet néha a feltámadással helyettesítik –, ezzel pedig a Megváltó halál és bűn fölötti győzelmét hangsúlyozzák. Evangéliumi utalások, de főként apokrif szövegek alapján Ádámot és Évát láthatjuk Jézussal szemben, s körülöttük számos ószövetségi alakot (többek között Dávidot és Salamont is). 

A következő ünnep helyén általában két variáns jelenik meg: az egyik a kronológiai vonalon kicsit ugorva a Szentlélek eljövetelét ábrázolja, az Apostolok Cselekedetei alapján. Fénysugarak indulnak az égből, és lángnyelvek jelennek meg a tanítványok feje fölött. A másik variáció az ószövetségi Szentháromság ünnepének ábrázolása. Az egy istenben három személy tanát hangsúlyozva, az emberi logikai rendszer határát hangsúlyozzák azzal, hogy ezt a képet is bevették az ünnepek közé. 

Tizenegyedikként Krisztus mennybemenetele jelenik meg – a bizánci ünnepek sorában a Szentlélek eljövetele és a Mennybemenetel történetileg helyesen, fordított sorrendben szerepel. Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedete szerint a felemelkedő Megváltót és lent az apostolok csoportját láthatjuk, középen az Istenszülővel.

Utolsó ünnep az Istenszülő elszenderedése, a dódekaorton és a keleti ábrázolásokon egyaránt. A Biblia erről a jelenetről nem szól, apokrif hagyományok alapján került az ünnepek sorába. A halálos ágynál megjelenik a tizenkét tanítvány és Krisztus az angyalokkal. Péter és Pál apostolt kiemelve ábrázolják. Az ágy mögött Krisztus az Istenszülő pólyás csecsemőként ábrázolt lelkével áll. 

Az utolsó, negyedik szárnyon a négy különleges, az orosz nép számára emlékezetes és sokszor másolt, lefestett Istenszülő ábrázolás tisztelete látható. Ikon az ikonban képecskék ezek, melyeken megjelennek az eredeti ikonok, s körülötte az Istenszülő ősképének tiszteletére összegyűlt szentek.

Első a Tyihvini Csodatévő Istenszülő ikon tisztelete. Szent Alekszandr Szvirszkij, Szent Kirill Belozerszkij és négy szent püspök látható az ikon körül. A Tyihvini Istenszülő ősképe Jeruzsálemben volt, az V. században Konstantinápolyba vitték, ahonnan 1383-ban került Tyihvin városába. A legenda szerint a leégett templomból csak ez az ikon került ki épen.

A másodikon a Vlagyimiri Csodatévő Istenszülő ikont láthatjuk, mellette pedig Moszkvai Szent Eszelős Makszimot, Moszkvai Szent Eszelős Vaszilijt, Szent Pétert, Szent Ilonát, Szent Alekszijt és Szent Fülöp moszkvai metropolitákat. Az Istenszülő ábrázolás ősképe a XII. században készült Bizáncban, valószínűleg elpusztult. Ezt az ábrázolástípust másolták a legtöbbször, legkorábbi másolata a XIII. századra datálható. Ezt a másolatot Vlagyimir városában őrizték sokáig, és városvédő szerepet tulajdonítottak neki. Legfontosabb ikonográfiai vonása az, hogy az Istenszülő és Jézus arca összeér, s ezzel finoman érzékelteti az evilági és túlvilági találkozását, valamint az anyai szeretet mélységét.

A Szmolenszki Csodatévő Istenszülő ikon tisztelete harmadikként jelenik meg. A tisztelők között Kijevi Barlanglakó Szent Antal, Kijevi Barlanglakó Szent Teodóz – a kijevi barlangkolostor alapítói – és további négy szent szerzetes látható. Az ősképet Szmolenszk városában őrizték, majd Moszkvában lemásolták, s a XVII. században kihirdették az ikon összorosz ünneplését. Ettől kezdve rengeteg másolat született az Istenszülő ábrázolásról.

 

Utolsóként a novgorodi Istenszülő „a Jel” ikon tisztelete Római Szent Antallal, Laontyij rosztovi érsekkel, három ismeretlen szenttel és egy őrangyallal. Ez az ikonográfiai ábrázolás igen késői ám kedvelt ábrázolást. Az Istenanya széttárt karokban imádkozik, testében pedig a még meg nem született Krisztus látható.

 A fölső, íves formákban négy jelenet szerepel. Az első az ikonokról elmaradhatatlan keresztre feszítés jelenete, ezt az ünnepek sorából kihagyva, a felső sorban elsőként jelenik meg. Középen a megfeszített Krisztus, körülötte a két Mária (a Biblia szövege szerint az egyik Magdalai Mária, a másikat nem nevezi meg), János és Longinus, római katona, a feje fölött kerubok.

 

 A második tábla tetején az újszövetségi Szentháromság ábrázolás. A kör a három személy egységét jelzi, körben az angyalok tisztelete, a körön belül pedig Krisztus, az Istenatya és a Szentlélek szerepel. 

 

A harmadik szárnyon a szent kereszt felmagasztalása jelenet látható. Az ortodox egyház szeptember tizennegyedikén tartja a kereszt ünnepét, s ennek ábrázolását láthatjuk a tetraptichon ezen részén. 

 

A görögül akkathisztosznak nevezett himnusz alapján ábrázolják negyedikként az Istenszülőt dicsőítő éneket. Középen Szent Mária felhőkön ül, körben pedig angyalok és kerubok kara tiszteli.

A tetraptichonok hátlapján, a két középső szárnyon még egy különleges keresztábrázolás is megjelenik. Ennek oka, hogy a becsukott rézikon kívülről is szentséget és tiszteletre méltóságot sugalljon. A hátlapon tehát gondosan kimunkált vésést láthatunk, amely azonban a használat miatt sokkal jobban el van kopva, mint a belső rész. Középen a keresztet, körülötte kerubokat és egy ima szövegét láthatjuk.

Ezeket a jeleneteket ábrázolja tehát a keleti, orosz tetraptichon, sokszínűségével és aprólékosságával elősegíti az otthoni ájtatosságra készülő hívőt, hogy a képek tanulmányozásával több teológiai tanon is elgondolkodhasson, s az ikon előtti imádság ne váljék egyhangúvá. Az ószövetségi és újszövetségi Szentháromság, Krisztus életének jelenetei, a négy Istenszülő ábrázolás tisztelete és Szent Mária ábrázolása szélesebb teret ad a bibliai történetekben és tanításokban elmerülni vágyó közemberek számára, mint egy egyszerűbb, csupán egy-két jelenetet ábrázoló rézikon. A tetraptichon felállításával valóban egy kis oltárt, kis szentélyt alakítottak a hívők, hiszen az ikonográfiai sokszínűség a templomok falán megjelenő bonyolult elrendezésű és kötött rendszerű ikonosztázisra emlékeztethette a szent helyektől esetleg távolabbra vetődő utazót.

 

 Felhasznált Irodalom

Ruzsa György: Bronzba zárt áhítat, Az orosz fémikonok művészete és teológiája, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2009

Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz, Corvina Kiadó, Budapest, 1988

Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. május 12.