Figyelem! Az alább közölt képek mindegyike a Longeron Galeria és Alekszandr Sumcov tulajdona!
Ahogy
belebotlottam grafikáiba, rögtön megszerettem szomorú, megnyúlt
színekkel teli világát, s bár azonnal láttam a nevét, nem tudtam
társítani a férfinevet a nőies alakokkal. (Tudvalevő, hogy az orosz
nevekről ránézésre meglehet állapítani, hogy férfi vagy női név e,
hiszen a női nevek végére mindig odabiggyesztenek egy a-t vagy já-t,
hogy beleilljen a ragozásba.) Szüleink generációjába tartozó (1967-ben
született Omszkban) kortárs grafikus, akvarellel dolgozik. Munkáit
magyar viszonylatban Szegedi Katalinéhoz
tudnám hasonlítani. Csak jobban meg kell nézni a képeket, s rögtön
észre lehet venni a temérdek nőiség között azt a pár vonást, ami rögtön
markánssá teszi a képet.
Arus Vocmus néven lett ismert (Аруш Воцмуш), essel és cével ejtve (á er u es, vé o cé em u es), ami eredeti neve, a Sura Sumcov (Шура Шумцов) megfordítása. (A Sura az Alexandr becézése.) Szibériában
született, a fehérség kellős közepére, ez a fehérség mintha örök nyomot
hagyna összes akvarelljén: nagy fehér terek, melyek sosem üresek,
mindenki érzékelheti telítettségüket.
Az egyetemet Krímen végezte, a Fekete-tenger, tengermotívum, hajók és kikötők témája sorra vissza- és visszatér nála.
Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem szobra a nevét viselő
templom előtt Uszty-Izsorában
Sztálin elvtárs gondterhelten
járkál fel s alá írószobájában, az éjszaka már rég leszállt, egész Moszkvában
csak az ő íróasztali lámpája ég, hiszen nagy gondban van a nép vezetője, nagy
gondban. A németek fegyverkeznek, Lebensraum – üvölti a kis bajszos, merthogy
nekik kell a tér. Mit tegyünk, mit tegyünk, a nagyfőnök koponyája majd
szétrobban, mégis mit képzel magáról ez a kis mitugrász, itt vagyunk több
millióan, erősek vagyunk, egyek vagyunk, hősök vagyunk, nagyok vagyunk!
Másnap irodájába hívatja
Ejzenstejnt, megbízható filmesét, ide figyelj, lenne neked valami. Lovag kéne
ide, egy hős. Nagy és megrendíthetetlen, egész oroszságunk védnöke és jelképe. A
jégmezőinké.
A Kijevi Rusz felbomlása idején, fejedelemségek kialakulása és a főbb központok
Novgorod, 1236, kereskedőhajók
futnak ki és be, a rakparton kalapácsok, fűrészek és fújtatók zaja, ordibálás –
ide még egy zsákot, kifogytam a szögből, gyerünk-gyerünk, holnap úton kell
lenni – pár utcával beljebb a pazar, messzi földön híres piac hangjai és
illatai, gazdag bojár vezetők sietnek a vecsére, adó vagy nem-adó, háború vagy
nem-háború, iga vagy nem-iga. Az arisztokrácia – természetesen ha kellően
meggazdagszol, ami Novgorodban nem nehéz, fejed felszeged és már bojár is vagy –
irányította vecse (’tanács’) a novgorodi nagyfejedelmet is ellenőrzi,
fejedelemsége csak névleges, persze a csapatok élére őt állítjuk ki, ha
lennének óriásplakátok, az ő arcával reklámoznánk tisztes nemesi
köztársaságunkat. Alexandr herceg nincs még tizenhat éves, máris reklámarc,
édespapa révén, aki Vlagyimirban székel és Rjurikovics, hát muszáj volt az
ideküldött pejhedző állú kamaszgyereket a nagyfejedelmi székben látni, ha nem
akarunk a vlagyimiri fejedelemségnek adózni. Még mindig a legjobb megoldás, ez
a kölyök úgyse nagyon szól bele semmibe, eszik és alszik, esetleg nősül,
gyerekeket nemz, jól elvan.
A keresztes lovagok egyesülnek a
Német Lovagrenddel, a litvánok és a svédek északról fegyverkeznek, Batu kán lekaszabolta az összes harcképes fiatalunkat, felégette az összes utánpótlást jelentő falut
és várost, s mindhárom sereg itt van a nyakunkon. A bojár urak behúzzák a fejüket,
tessék Szása, lépj valamit, mégiscsak te vagy a fejedelmünk. Alexandr nagyot
fohászkodik, perelj Uram perlőimmel, kardot fog és megy a Néva-partra. Az
Izsora folyó vígan ömlik a Névába, az izsora törzs főnöke vígan súgja a
nagyfejedelem fülébe a svéd királyi csapatok helyzetét. Saját csapatai
(druzsinája) és a novgorodi haderő a meglepetés erejével szereznek nevet a
nagyfejedelemnek, alattvalói elnevezik Nyevszkijnek, azaz Névai-nak.
Ajjaj, baj lesz itt – a vecse
egésze megrendül, mit kezdjünk ezzel a kis mitugrásszal, nagy arccal jön ide
vissza, a nép ünnepli, közben elvesztette serege nagy részét, a tatárok jönnek,
a németek jönnek, a dánok jönnek, ezt meg itt ünneplik, ő meg azt hiszi,
tényleg nagy. Na, majd mi kézbe vesszük a dolgokat, nem kell nekünk fejedelem,
nem kell nekünk Nyevszkij – és köpnek egyet. Alexandr menekül, vissza az apjához,
jaj papa most mi legyen, Jaroszlav csak legyint, ne félj, csak higgy, jönnek
még a mi utcánkba. És a papa jól látta, másfél hónap múlva Pszkov német kézen,
a lovagrend csapatai harminc versztára a várostól, a vecse reszket. 1241 elején
küldött kopog Jaroszlavnál, kéne nekünk valaki, aki visszaver és megvéd,
Alexandr pedig emelt fővel vonul vissza városába.
Pszkov visszavétele
Északon a csudok (észtek)
földjeit, majd Pszkovot foglalja vissza, végül eljön 1242. április ötödike, a
híres jégcsata időpontja. A gyengén felfegyverzett, gyalogos, ám annál nagyobb
létszámmal bíró orosz sereg a Csúd tó jegére csalogatja a keresztes
nehézlovasságot, ék alakban előretörő seregüket mélyen maguk közé engedik, és oldalról
morzsolják fel a német-dán egyesült lovagokat. Fejvesztve menekülnek, a lovak
össze-vissza nyargalásznak a jégen, az orosz hős vitézek diadalittasan
üvöltenek. Ekkor szól közbe az orosz tavasz, lévén már április van, mintha csak
egy olcsó dramaturgiai fogás lenne – a tó jege beszakad. Persze több ortodox
veszik oda, mint keresztes, de ismerjük már a történelem több pontjáról az
oroszok létszámbeli fölényéből következő ember-pazarlását – így is jóval több
győztes katona tér vissza diadalmenetben Novgorodba, mint ahány német és dán hadifoglyot
hoznak.
Miután a nyugatiakat letudta,
Nyevszkij kelet felé fordul, most már ideje lenne kezdeni valamit ezekkel a
húzott szeműekkel is, Batu kán is igen bosszankodik már a behódolást megtagadó
Novgorod, Kijev és Vlagyimir miatt. Jaroszlavot is még a nagykán nevezte ki annak
idején a vlagyimiri székbe – természetesen megfelelő juttatások fejében –,
úgynevezett nagyfejedelmi jarlik oklevelet kapott. Évente meg kell jelennie
pompás ajándékokkal megrakodva Karakorumban, a nagykán székhelyén, ám Güjük
nagykán anyja 1245-46. évi látogatásakor megmérgezi, apátlanul hagyva a
Jaroszlavics fiúkat és az orosz nemzetet. A vlagyimiri jarlikra Nyevszkij a
legesélyesebb, a káni udvartól többízbeni szívélyes meghívót kap, ám a Güjük
mamától tartva mindet visszautasítja. Öccse, Andrej előbb elfogadja a
meghívást, majd felcicomázva bátyja szemébe nevet – neszeneked, megyek és
megszerzem azt a jarlikot! Ezt már Alexandr sem hagyhatja szó nélkül, utána
indul, és Batu udvarában utol is éri. A kán pár hónapnyi várakozás után engedi
csak tovább őket, türelmesen kivárja, míg Güjük meghal, anyja már nem zavar
több vizet, és a nagyfejedelmi cím megkaparintására is több esélyük van. Karakorumban
fordul a kocka, Andrej szárnyal, Szása koppan, a nagykán Batu számításait
áthúzva – és neki alaposan beintve, erre nem számítottál Batukám, mi? –
megszegi a szokás diktálta szabályokat. A vlagyimiri nagykáni jarlikot a
másodszülött Andrej kapja, míg Nyevszkij boldoguljon csak a mongol hordák által
feldúlt-felgyújtott-kiirtott-porig rombolt Kijevi székben.
Nyevszkijt ábrázoló ikon a XVIII. századból
Szása türelmes, apjától
megtanulta a jössz-te-még-az-én-utcámba (öcsikém) trükköt, alig négy-öt évet
kell várnia, s hopp, az öcsike már szervezkedik is a tatárok ellen, felkelést
robbant ki, no jó, akkor most lóra pattanunk és megszerezzük azt a Vlagyimirt. Előbb
Batunál, majd Möngke nagykánnál elfogyasztott ünnepi vacsorák során szépen
bemártja szövetkező öccsét, s láss csodát, hálából mit kap a kezébe – csak nem
egy nagyfejedelmi oklevelet! Vlagyimir, Kijev és Novgorod, oroszföld atyja!
Novgorodba fiát, Vaszilijt küldi – ahogyan apja őt, úgy tűnik Novgorod a
rjurikbeavatás próbavárosa –, bár a makacs bojárok megint lázadoznak, nem kell
nekünk kiküldött fejedelem, majd mi választunk gyengekezűt, de Alexandr felnőtt
ám közben, és visszaülteti helyére fiát.
Bár a nyugati fenyegetést már
régen letudta, azért most rendesen meggyűlik a baja a tatár-orosz látszatbéke
fenntartásával. Mikor a novgorodi bojárság megtagadja az adófizetést a tatár
hivatalnokoknak és fellázadnak – Vaszilijjal az élen – Nyevszkij mérlegel:
megadom a szabadságot nekik, lázadozzanak csak, érezzék szabadnak magukat, ez
tökjó, de ott a Horda, azok nem csak Novgorod ellen fognak vonulni, hanem egész
Oroszország ellen, ez így nem lesz jó, barátocskáim! Összeszedi saját és Batu
seregét, a város – és fia – ellen vonul, megbékíti a bojárokat és maga csikarja
ki belőlük az adót. Miután a Volgai Horda szuverén állammá válik, a nyomás
egyre nagyobb az oroszokon, a lázadozást nem lehet már kompromisszumokkal vagy
véres csatározásokkal eldönteni, az egységet és a részleges függetlenséget
viszont fenn kell tartani, a negyvenéves Nyevszkij Szaraj városába utazik. Az
asztalt – vagy szőnyeget, esetleg a nagykán sátrát – ütve eléri a viszonylagos
szabadság visszaállítását, sőt még Berke kán követeléseit is megtagadja,
miszerint az orosz alattvalók besorozásával növelje a tatár hadat az iráni
háborúhoz. Szaraji látogatása során megbetegszik, és a visszaút alatt, pár
hónap múlva, 1263. november tizennegyedikén, Gorogyecben meghal.
Nyikolaj Cserkasov Nyevszkijként az Ejzenstejn-filmben (1936, Jégmezők lovagja)
Pazar – áll fel Sztálin elvtárs vörös foteléből, a vásznon
még villog a figyelmeztető felirat; „Oroszország mindenkit szeretettel vár, aki
békével jön, de kard által vész, ki karddal támad rá.” – pontosan erre
gondoltam drága Ejzenstejn elvtárs, ilyen az orosz hős, ilyen az orosz lélek,
ilyen az oroszság! Ezek után merjenek a németek megmoccanni, beszakad a jég
alattuk.
Miközben az országban folyik az élet, a legendás aranykorról gyűjtöttem egy csokorra való képet. Россия в конце XIX. века, azaz Oroszország a XIX. század végén.
Vaszilij Vasziljovics Kandinszkij
kifordul a festményből, mint az ortodox templomokból, a szentanya csupa kör,
csupa háromszög, csupa vörös, csupa kék, s én a része vagyok, én is sárga és
zöld, bevonz a fénye, hallom szuszogni és halkan énekelni, érzem a kékje
illatát.
Elvarázsolt huszonnyolc éves
járja München utcáit, szeme –, füle és orra – eddig Moszkva színcsodáihoz volt
szokva, a szíriai ősvallás misztikumához, a mongol határvidék hátborzongató
legendáihoz. Épp most utasított vissza egy professzori állásajánlatot Tartuba,
s itt van, készen a befogadásra, készen az újra, közben keresi a régit, a
megszokott bizáncközeli ortodox csodát, azt a belső bevonzást, amit az otthoni
kolostorokban élt meg. Korai munkáin (több fa- és linómetszetet is találunk
köztük) érezhető a naiv orosz képzőművészet hatása, szín- és formavilágát nem csupán
leutánozta, részese volt babonás, hiedelmekkel, félelmekkel átitatott, s a
csodára, színre-illatra-fényre teljesen nyitott érzékelésmódnak.
Kandinszkij korai korszaka
A képek sorrendben:
Saint cloud-i park, 1904
Saint cloud-i park, 1904
Kék lovas, 1903
Ahtirka, 1901
Coast, 1903
Guszlás
Hegyi tó, 1899
Holdfény, 1903
Impresszió, 1900
München, Schwarbing, 1901
Nő a strandon, 1903
Odesszai kikötő, 1898
Tájkép, 1903
Tó, 1901
Tó hotellal, 1902
Gabrielle Münter, Kandinszkij felesége
Pár év múlva egy kávéházban
találjuk Franz Marc, Alfred Kubin, Alexander Kanoldt és Gabrielle Münter (későbbi felesége)
társaságában, Phalanx, mondja éppen – látja a pajzsok vörösét, visszaver ez
mindent, magának éppen elég energiával, csak azt engedi be, ami el tudja
fogadni. A Phalanx csoport (később Új Művészegyesület) fauves-okat és francia
kubistákat állítottak ki Berlin szerte.
Marc és Kandinszkij nemsokára
rájött: ez így nem mehet tovább, mi szeretjük a kék lovakat, a többieknek még a
patája sem fordult meg a fejében. Gyorsan kiváltak és megalapították a Der
Blaue Reiter (A kék lovas) néven méltán világhírűvé váló művészeti csoportot.
Kandinszkijon és Marcon kívül Paul Klee, August Mavke, Robert Delaunay,
Gabrielle Münter és Heinrich Campendonck csatlakozott a kéklovistákhoz.
Túlvilági látomások, szökdécselő sárga tehén, absztrakt szín- és formaáradat;
megfelelő recept ahhoz, hogy a századeleji műkedvelő közönség – majdhogynem
sikítozva – meneküljön a kiállító teremből. Ösztönök és impressziók, nézd, ez
az én meditatív világom, légy a részese, lásd te is, amit én, számomra nem
léteznek a konkrét formák, a konkrét világ sem, nézd csak, minden kör és
háromszög, pont és vonal, ott összesárgulnak, nézz ide, itt szétmetszik egymást
és elömlik a fehérség.
Kompozíció, a Der Blaue Reiter első kiállításán ez a képe volt kitéve
Az almanach borítója
A kiállítással párhuzamosan
megjelent a Der Blaue Reiter csoport almanachja, borítóját Kandinszkij rajzolta
– durva és kevéssé alapos felkészítés után ömlesztve ad a kortárs olvasó kezébe
száznegyven képet, birkózzon csak meg a művészek szétcsúszni készülő világot feldolgozó, impresszión alapuló, illatot, hangot, érzelmet
ábrázoló, többé-kevésbé beteges képzelgésből született fantáziavilágával.
Lapozzon csak párat, ott, ott, rágja csak át magát Kandinszkij
fejtegetésén a forma magasabbrendűségéről, böngéssze Marc esszéjét a szellemi
javak megszerzésével szembeni emberi tompaságról, vagy olvassa Burljukot az
oroszországi vademberekről! Ha ez neked nem elég, van még itt zenei anarchia is
ám.
A század elején az Alpokban,
Murnau környéki falvakban ha látod a felnőtt-testű kisfiút, olaj tájképeire
festi meséi szörnyeit és tündéreit, kéklovas hőseit, fekete rém-mozdonyait,
sárga felhőit, égszínkék hegyormait, krinolinos hölgy-szerelmeit. Tónusok,
ellentétek, színpompás feszültség és nyugalom egyszerre.
Murnaui mese-korszak
A képek sorrendben:
Arab temető, 1909
Bajorország, 1908
Temető Kocselban, 1909
Improvizáció IV
Improváció VII, 1909
Kék hegyek, lovasok, 1908-9
Kép íjásszal, 1909
Krinolinos hölgyek, 1909
Murnaui látkép vasúttal és kastéllyal, 1909
Murnaui templom, 1910
Murnaui utca, 1908
Nyári tájkép, 1909
Színes élet
Szobabelső, 1909
Szobabelső, 1909
Kandinszkij színköre, a színek pólusai
1910-ben megfesti első absztrakt
akvarelljét, ezután is pontosan megkomponált színeket és formákat, érvénybe
juttatja az abszrakciót (nem ő készíti az első absztrakt képet, ez 1903-ban születik
meg, egy Smidthalls nevű festőtől). Magától persze elutasítja az absztrakt
meghatározást, ő magát konkrétnak nevezte, szerinte az absztrakció nem a
természettel és a világgal való teljes szakítás (hiszen ha elszakítjuk a
természettől színt-formát, a végeredmény értéke csupán egy nyakkendő mintájával vetekedhetik). Nála
minden elem fontos jelentéssel bír – akár impressziós vagy asszociációs
kapcsolat van a valóság és ábrázolás között, akár pszichológiai tan. Komoly
szín és formaelméleti munkákat ír, felállítja saját színkörét. A színeket
meleg-hideg (aszerint, hogy a kékhez vagy sárgához állnak-e közelebb),
világos-sötét szinteken osztályozza. A meleg színek a szemlélő felé nyitják a
képet. Életélményéből szinte receptszerűen leírva társítja pszichikai, lelki, zenei
impresszióit mindegyikhez. Őrült sárga föld trombitál az égi kékkel, aki világosan
fuvolázik, királyan csellózik, sötéten nagybőgőzik, mélyen orgonál, feketével
keverve pedig menthetetlenül szomorú. Tompa fagott-hangú, beteges, fáradt
ibolya az egészséges és erős naranccsal, kinek hangja templomharangként cseng.
Eltökélt, önmagán kívül is forrongó, tubahangon szóló vörös férfias érettsége a közömbös,
nyugodt hegedűhangú zölddel. Fekete félelem, zenei űr a fehérszínű végtelen
hallgatással szemben. Festői kottázás, színek és formák tudatos kombinálása,
szimbólumok: gyűlöletes fekete pont vagy háromszög, a flórát és faunát
megjelenítő rózsa és kutya, szeretetet sugárzó gömb. Impressziók című
képsorozatát a természetben tapasztalt benyomásai alapján festette meg, az
Improvizációk ösztönös asszociációit, elfojtott belső hangjait rögzítik, a
Kompozíciók pedig hosszú előkészítő munka után születtek meg, lassan
kibontakozó belső érzelemvilággal. Az orosz szellemi háttér, a moszkvai
hagymakupolák is felbukkannak itt-ott. A művészettörténészek „drámai
korszaknak” nevezték el 1910-től 1920-ig tartó alkotói ciklusát.
Drámai korszak
A képek sorrendben:
Apró örömök, 1913
Cím nélkül,1914
Délvidék, 1917
Fehéren, 1920
Fekete folt, 1912
Fekete vonások II, 1913
Impresszió V.
Improvizáció 23, 1913
Improvizáció, 1914
Improvizáció 20, 1911
Improvizáció 31
Kép körrel, 1911
Kompozíció, 1913
Kompozíció barnán, 1919
Kompozíció tájkép, 1915
Kompozíció tájkép, 1916
Kompozíció
Kompizíció IV., 1911
Kompozíció V., 1911
Kompozíció VI., 1913
Tanulmány a VII. kompozícióhoz
Kompozíció VII., 1914
Kozákok, 1913
Moszkva, Zubov tér, 1916
Moszkvai külváros, 1916
Szürkében, 1919
A Bauhaus logója
1914 és 1921 között, ún. „hűvös
korszakában” egyre több letisztult geometriai forma jelenik meg festményein, a
moszkvai avantgárd hatására. Három évig az októberi forradalom után Moszkvában
dolgozott, művészettörténetet oktatott és tananyagot adott ki, majd visszatért
Németországba. A berlini Bauhaus körébe kerül, hét kiállításon vesz részt. A
geometriai alapelemek között egyre kevesebb élő dolgot veszünk észre, s a
meleg, burjánzó színek átadják helyüket a hűvösöknek és ridegeknek, ezek
sokszor diszharmonikus kapcsolatban állnak egymással. A körre fókuszál, mint a
tökéletesség, a teljesség szimbóluma. „Egy háromszög és egy kör kijelölt
pontjának találkozása nem kevésbé hatásos, mint amikor Isten és Ádám ujja
összeér Michelangelo jóvoltából.” – mondja.
Hűvös korszak
A képek sorrendben:
Apró világok
Emeletek (Bauhaus folyóirat címlapja)
Cím nélkül, 1920
Fehér ovális, 1919
Kompozíció VIII.
Különféle körök
Moszkva I., 1916
Sárga-vörös-kék
Vörös folt
1933, Hitler hatalomra jut,
Kandinszkij menekül. Geometriáját viszi, menti Párizsba, egy szűk kis lakásba,
mosókonyhájából kialakítja műhelyét, és csendes magányában tökélyre viszi
festészetét. Párizsban ekkor még nem ismerték a geometrikus képzőművészeti
kifejezés Kandinszkij által használt formáját, valahol a szürrealizmus és
kubizmus között mozogtak. Utolsó alkotói szakaszában (amit „biomorfikus
absztrakció”-ként neveztek el) a színvilág életre kelését, megbizsergését
láthatjuk, kiteljesedik a vidám, ugráló, meleg színekkel, a képek megtelnek
felismerhetetlen, földöntúli alakokkal – találunk puhatestű tengeri lényt,
zigótaformát, az állattan legkülönfélébb prototípusait; mindez ismét a szláv
népművészet világához közelíti a képeket. Öregkorára nem a megnyugvó
bölcsesség, távolbalátó romantika jellemzi: fortyog és bugyog, meg- és magába
olvaszt maga körül mindent, kisgyermek, kisgyermek marad végig.
Biomorfikus absztrakció
A képek, sorrendben: Égszínkék Kompozíció IX. Kompozíció X. Kordában tört lendület Színpompás együttes
A XIX. század vége, a cári Orosz
Birodalom egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb nemesi házának feje, II. Nyikolaj
Boriszov Juszupovics herceg meghal, háza nevét és vagyonát két lányára, Zinaidára
és Tatyjánára hagyja. Zinaida férje, Moszkva katonai kormányzója, Feliksz
Felikszovics Szumarokov-Elszton gróf kérvényt nyújt be III. Sándor cárhoz a
Juszupov név felvételéért. Zinaida igazi nagyvilági nő volt, a pétervári
szóbeszéd szerint vagyona vetekedett a cári családéval, s ő volt egyetlen
kritikusa az orosz cárnénak, Alexandrának. Pompaszeretet, nagyvonalúság,
vendégek, estélyek, selyem, bíbor és arcpirosító – az Orosz Birodalom második
fővárosának egyik központi figurája.
Zinaida, Nyikolaj és Feliksz Carszkoje Szelóban
Zinaida és családja örökölte a
szentpétervári Juszupov-palotát (akkoriban Mojka-palota néven volt
ismert a Mojka folyó mellett álló épület). Eklektikus stílusban épült,
világhírű orosz és külföldi építészek – Vallen-Delamot, II. A.M. Mihajlov, B.
Simon – munkája. Az épület és a Juszupov név egyazon időpontban lett világhírű:
1916. december 16. éjjelén.
Nyikolaj Felikszovics és Feliksz
Felikszovics a család két felnőttkorát megért sarja, bár Nyikolajt huszonhárom
évesen lelőtte egy dühös férj párbaj során, valljuk be, nem alaptalanul – a ház
első örököse nagystílűen halt meg, ahogyan a korszak megkövetelte. Így öccsére,
Felikszre maradt, hogy a Juszupov családnak valahogyan hírnevet szerezzen. Meg
is tette, nem a leghétköznapibb módon.
Feliksz Felikszovics Juszupov
A rámaradt vagyonból bátyja
halála után igen sokat jótékonykodott: csodálkozva fogadták egyre sűrűsödő
megjelenéseit a pétervári nyomornegyedekben, alkoholistákat szedett össze, betegeket
ápolt, valószínűleg azért, hogy korábbi kicsapongó életmódját és homoszexuális
kapcsolatait valamennyire jóváírja a jómódú családok szemében. Igen szoros
kapcsolata volt Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceggel, a cári család
tagjával. Az 1912-ben szárnyra kapott pletyka ellenére mindketten megcsinálták
a legjobb partit, amit a századeleji pétervári fiatalemberek kívánhattak
maguknak. Bár hosszas győzködésbe – és nem csak gyümölcskosarakba – került,
hogy a cári család tagjait, köztük főleg az anyacárnét meggyőzzék. Dmitrij a
család legidősebb lányát, Olga Nyikolajevna nagyhercegnőt vette el, Feliksz
pedig Irina Alekszandrovna Romanov hercegnőt, női ágon III. Sándor cár
unokáját. Irina kezéért Dmitrij is versengett, a lány mégis a Juszupov fiúnak
mondott igent, s az 1914. február 22-én tartott esküvőt a pétervári burzsoázia
háború előtti utolsó eseményeként aposztrofálják, melyen az egész orosz
arisztokrácia képviseltette magát. Házassága jól sikerült, szerette Irinát, s
Irina viszont, még egy kislányuk is született, aki minden kétséget kizáróan a
Juszupov-vér továbbvivője. Ennek alapján senki nem állítja Felikszről, hogy
homoszexuális lett volna, inkább a biszexualitás valószínű – bár én nem ismerem
a szexualitás összes válfaját, lehet, hogy van valami különleges
juszupovszexualitás is, ki tudja.
Irina és Feliksz 1914-ben
A háború kitörésekor Irina és
Feliksz Berlinben ragadtak, és Szentpétervárra való visszatérésük után a
Mojka-palota egyik szárnyát hadikórházzá alakították át. Feliksz természetesen felmentetett
a háborús szolgálat alól, mint a neves orosz család egyetlen és utolsó
férfitagja.
A korszak leghíresebb alakja
Raszputyin, a köré fűződő legendákat mindenki ismeri. Ha kimondjuk a nevét,
rögtön megjelenik szemünk előtt hosszú, gondozatlan haja és szakálla, de
mindenekelőtt igéző, mélyen ülő szeme. A II. Miklósra tett magánéleti és
közéleti nagy befolyása miatt nem csoda, hogy a cári családon kívül minden
arisztokrata gyűlölte – így Irina, Feliksz és Dmitrij is. Egyetlen nyilvánvaló
bűnén kívül – t.i. a cár tekintélyének aláásása – az egész ország káoszba
fulladását, a háborús veszteséget, Miklós uralkodásképtelenségét is Raszputyin
számlájára írta. Huszonkét évesen elhatározta: megöli a sarlatánt és
felszabadítja az egész birodalmat a démoni megszállás alól. Szép kis gondolat,
nemde?
1916. december 16.: Rasputyin
meghívást kap aznap estére a Mojka-palotába, a gyönyörű Irina Alekszandrova
hercegnő epedve várja, hogy megismerkedhessenek. Az este már leszállt, mikor
megjelent a palota előtt, Feliksz Felikszovics fogadta a szalonban, mondván,
hogy felesége még toalettjével bíbelődik – bizonyára bíbelődött is vele, csak
nem a szomszéd szobában, hanem a Krím-félszigeten. A szomszédban esetleg
csokornyakkendőjét igazgathatta az az öt fiatal arisztokrata férfi, akiben
Feliksz megbízott – köztük Dmitrij –, de leginkább a fülüket tapasztották az
ajtóra. Feliksz mindeközben szívélyesen megkínálta vendégét a ciános
süteményből és borból, ám mikor Raszputyin már az ötödik szeletet nyomta volna be, megelégelte a dolgot. Utána kell néznem a csirkének felkiáltással
otthagyta, de csirke helyett a pisztolya után nézett, s visszatérve szíven
lőtte Raszputyint. A szomszéd szobába betérve, mintha mi sem történt volna, elbeszélgetett többi
vendégével és cinkostársával, majd egy óra múlva úgy gondolták, hogy ideje
lenne eltüntetni a nyomokat. Nade Raszputyin azon nyomban rátámadt a hercegre,
Feliksz az udvarig menekült nyomában a sarlatánnal, ahol egyik lánglelkű barátja,
Vlagyimir Puriskevics lőtte többször hátba. Ezek után a jeges Névába dobták a
testet – még élt, mikor a folyóban került. [Ha valakit érdekel, részletesen és viccesen]
Rakitnoje birtok, Kurszk tartomány, a száműzetés színtere
Az összeesküvők származásuk miatt
nem kaptak igazi büntetést – nem ismerős ez a Bánk bán sztoriból? A Juszupov
családnak keményen megmondták, hogy na most aztán menjetek a Kurszk tartománybeli
dácsátokba, meg ne lássunk titeket Pétervárott. Dmitrij családját sem akarták
látni, őket a perzsák közé küldték. Egyébként ez volt a szerencséjük, hiszen az
októberi forradalom alatt nem tartózkodtak a városban, s a feldühödött
bolse-mense, de főleg proli csapatok csak az üres palotát találták. Feliksz
gyorsan beosont még a városba, és kimentette a családi vagyonból, ami menthető
volt, majd felszedte a családját és a Krím-félszigeten felszálltak a HMS Marlborough
gőzösre, a cári család többi életben maradt tagjával együtt.
A HMS Marlborough hajó fényképe
a fedélzeten utazó orosz nemesek szignálásával
Előbb Londonban éltek pár évig,
majd a család feje Párizsban rendezett be Irfe néven egy divatcéget – eleget téve a női ruhadarabok iránti csodálatának. A cég gyorsan tönkrement, de ne is legyünk meglepődve, hiszen a család nem volt hozzászokva a gazdálkodáshoz, kereskedéshez, és más
ilyesmi pénzgondozási alantasságokhoz, ők csak költeni tudtak. Ezek után miből
éltek meg? Nem kell félteni őket, ha életmódjuk feladását fenyegeti valami,
nagyon találékony tud lenni az arisztokrácia! Sasszemmel végigkockázva az MGM cég Raszputyin
és a cárné című filmjét, örömmel kiáltottak fel: megvan a megoldás! A
filmben Natasa hercegnőt, a cár egyetlen unokahúgát elcsábítja a sarlatán, s
kiről másról mintázták volna a hercegnő alakját, mint Irináról – mi pedig
biztosan tudjuk ugye, hogy a hercegnőt még csak be sem mutatták Raszputyinnak. A
pert megnyerték, s a bíróság által megajánlott pénzösszegből, nomeg Feliksz
emlékirataiból boldogan élték tovább nagyvilági életüket, az otthoni udvari
életet Párizsba mentvén át. Emigrációban szenvedő honfitársaikról sem
feledkeztek meg, adományokkal segítették őket.
A BBC Russian - Русская служба nevű fotóblogon találkoztam Dmitrij Berkut fotós cikkeivel, elsőként álljon itt a május kilencedikén tartott orosz nemzeti ünnep (a győzelem napja) alkalmával írt és fotózott témája.
Május
kilencedike, győzelem napja: Moszkvában sétálva a Vörös térre vezető átjáró
egytől egyig kordonokkal van lezárva. Rengeteg rendőr, kevés veterán – ezek az
arányok azonnal felkeltették érdeklődésemet. Mégis hogyan élnek ma ezek az
emberek, s mit éltek meg a háború alatt? Ahogy egyre többen halnak meg közülük,
úgy merül feledésbe az orosz történelem egy fontos részlete.
Háromezer lakos közül csupán hat élő világháborús veterán – ez Vinnyica
falu, a leningrádi területektől északkeletre. Ezekhez az öregekhez látogattunk
el a helyi vezetőség szocialista időszakból megmaradt tagjaival.
Ugarceva Jekatyerinya Nyikiticsnya volt az első, akit meglátogattunk. A
nyolcvanhét éves asszony a Novgorodi környékről származik. A háború idején
Tyihvinben volt, a Szinjavinszkiji mocsarakon. Utána a Narva város közeli
Krondstadtban.
1951-ben tért vissza Vinnyicába, azóta él itt. Jekatyerinya Nyikiticsnya
erős honvágya ellenére nyolcvan év fölött nem meri megkockáztatni a
szülőföldjére vezető hosszú utat.
Csmihov Fjodor Prokopjevics, nyolcvanöt éves öregember otthona volt a
következő állomásunk.
Mikor betértünk hozzá, a konyhakertben dolgozott. Széles mosollyal
köszöntött minket, szívélyes és energetikus magatartása mindannyiunkat
felvillanyozott.
A voronyezsi környékről származó öregember foglalkozása szerint sofőr. A
hadsereg tagjaként a háború alatt jelen volt a voronyezsi megszállásnál. Fiatal
parancsnokként Tamdov mellett tanult, majd Königsbergben volt felelős a
tartalék váltóezredért.
A háború vége után autókaravánban dolgozott – segített Leningrád
helyreállításában is. A fegyverletétel után még hét évet szolgált a
hadseregben, 1951-es leszereléséig Vinnyica egyik vezetője volt.
Ezek után Fjodor Prokopjevics így nem is látogatott el szülőföldjére. Vinnyicában
viszont megismerte későbbi feleségét, s leszerelése után pár nappal meg is
nősült. Hatvan éve élnek együtt teljes egyetértésben.
Rideg táj, s mégis gyönyörű vidék. Következő vendéglátónk a nyolcvannyolc éves
Bodunovoj Matrjona Andrejevnya.
Nem messze született, egy Goginicsi nevezetű faluban. Fiatal lányként ment
ki a frontra, a katonai iroda a lövészhadosztály pékségében adott neki
beosztást. A Szvír folyó menti hadművelet idejéig szinte mindent elmesélt
nekünk, utána már sajnos nem emlékezett a történtekre… Öregszik.
Szpirkova Taiszija Vasziljevna nyolcvanhat éves, a kórházban találkoztunk az infúzió csepegtetője alatt.
Vinnyicából származik. Amikor elkezdődött a háború, a területi központban
jelentkezett. A sebesültkórházba osztották be, ami a folyón bárkákban
szállította a katonákat. Utána murmanszki, pibinszki és távol-keleti kórházakban
segített. A háború befejeztével visszatért a faluba. Kötelessége és nehéz élete
miatt minden rokonát és szerettét elvesztette és teljesen egyedül maradt.
Gurkin Pjotr Alekszejevics viszont megörvendeztetett egészségével és boldog
életével.
Nyolcvanhat éve ellenére látogatásunk elején őt is a konyhakertben találtuk.
A háború elején Vinnyica lakosait Nyemzsa faluba evakuálták, ő pedig innen –
amint elmúlt tizenhat éves – a Sondovicsi háborús központba ment.
Fiatalként parancsnoknak tanult, minden idejét a háborús ügyeknek szentelte.
1943-ban küldték ki a frontra, s nemsokára megsebesült Litvániában.
Felépülése után a második fehérorosz, majd az első ukrán frontra ment. Pjotr
Alekszejevics nagyon jól emlékszik az amerikaiakkal való találkozásra az
Elbánál, a háború berlini befejezésére.
Hét év szolgálat Németországban, Magyarországon, Ausztriában. Tizenhét évesen
került a frontra és huszonnégy éves volt, amikor visszatért (az őrvezetői
kitüntetésért még egy évet kellett szolgálnia). A háború után Pjotr
Alekszejevics tiszti címet kapott és a területi komszomol meghívott munkatársa
volt. Unokáiért nagyon aggódik, nem lát előttük fényes jövőt. Nehéz, de annál
inkább szeretett munkájával megbirkózva egyedül vezeti az egész gazdaságot.
Következő beszélgetőtársunk Vasenko Marija Ivanovna volt. A nyolcvanhat éves
asszony gyönyörű otthonában és szerető gyermekei között boldogan öregedett meg.
Kiszlovodszkban született, s a háború kezdetekor tizennyolc éves volt. A
nővérképzés elvégzése után kórházakban dolgozott. Marija Ivanovna elmesélte,
hogyan kísérte végig a háború egész Oroszországon – Fehéroroszországba,
Lengyelországba és Németországba is ekkor vetette a sors. Pontosan emlékszik az
Elba-menti találkozásra …
Ezzel be is fejeződött látogatásom a vinnyicai veteránoknál.
A nyolcvanas éveikben járó férfiak mind boldogan elvégzik az otthonuk körül
adódó kemény fizikai munkát – elgondolkodtam, vajon bennem is lesz ennyi erő? Bennük
mindannyiukban a háborús időszak alatt megszokott készen- és erőnlét
munkálkodik. Ezen rövidke riport álljon itt a fiatal generáció tiszteletének
jeléül – hiszen figyelmünkre szolgáltak rá, s nem szánalmunkra. Adja Isten,
hogy minél több gyönyörű tavaszi napot tölthessünk el gyönyörű falujukban –
beszélgetve, s ne csak emlékezve.
fordította: Miklya-Luzsányi Eszter, 2012. július 3.
