Korai Bunyin-versek, fordítás

Jobb híján, mivel nem hiszem, hogy a közeljövőben bárhol is publikálnám, ide teszem ki a versfordításaimat, amivel megnyertem az idei szláv tanszéki hallgatói műfordítói pályázat vers kategóriáját. Előbb két korai Bunyin-vers, alatta pedig további négy bolgár vers fordítása, szintén a pályázatra készültek. Olvassátok őket szeretettel.

Ivan Alekszejevics Bunyin

Ivan Alekszejevis Bunyin: Fagy Minden csillag mintát ragyog, A Tejút fénye szétsugárzik, S foszforeszkál az udvaron A hócsillám takarta pázsit. Ezüst-fagyoskék bűvölet, Az Órión – mintha mesélne! – Csillagpajzsa téged követ Az égboltról a jégfehérre. Mint fénypor füstölög a hó, S gyengéden-tétován kivillan, Lazán válladon táncoló Jeges szőrmédből csillagillat – Mint csillogó fülbevaló, Sötétből villan két szemedben, Ezüstfényű pillák alól Mohó rajongás fénye rebben.

Ivan Alekszejevics Bunyin: Este

A boldogság nekünk mindig csak emlék,

De nézd csak, itt van mindenütt. Talán

a pajta mögé bújó őszi kert, és

Az ablakon beömlő tisztaság.

Az óceánkék égen, mint fehér, kis

Vitorlás, horgonyzó felhő ragyog.

Kevés, mit látunk és tudunk, de mégis

A boldogság, mi ismertként adott.

Nyitott ablakom párkányára rebben,

Bekémlel egy madárka. És szemem

A könyvről pillanatra elveszem.

A nap lemegy, az ég mind üresebben,

A szérüben a gép csendben marad…

S látom: minden öröm bennem fakad.

Bolgár versek fordítása

Borisz Hrisztov

Borisz Hrisztov: Szomorúság

  

Hova is mehetnénk, hova bújhatnánk el

ebben a városban, nyári váróban.

Ahol a madár még elrepülni sem mer,

s a kő egy karcolástól lángra kapna.

Délelőtti órák járnak meg-megállva,

mint ezredszerre klimpírozott skála,

s a mellkasunkra tetovált kobaltkék

hajókban porrá törnek sorra.

Napestig csavargunk, lézengő párok,

a nap perzselő sapkája alatt,

vidéki gondolkodókra váró

szakadatlan szomorúsággal.

A kiszáradó folyó felett a hídon

csak ácsorgunk az égető csendben.

S hosszan vitázunk, filozofálunk, mit ér

a tengeri fauna-flóra.

Ivajlo Ivanov: Végigélés

 ... és lassan végigég a nyár

az ősz közelgő nagy tüzében.

A karmazsinvörösben lángoló

Juharlevél is mind lehullik.

És áttetsző rezedaként át-

világítja a lágy nyír titkát,

Hogy éjszaka mint csontváz ragyog:

Elfeledett emlékládikó.

S a távolban, a domb mögött,

mielőtt befedné a köd,

Az erdőben

Végsőt lobban a nap.

És az ágak

kapillárisok.

Veszelin Hancsev: Élek

 Élek.

Minden felizzik bennem

fehéren.

Élek.

Elesem, kíntól ordítok.

Élek.

Nem a betegség gyötör.

Az gyötör, hogy legyőztek.

Élek.

Íjhúrként remeg mindenem.

Élek.

Elégek, láztól kiáltok.

Élek.

Nem a láztól reszketek,

a dühtől,

hogy megálltam.

Élek.

Emberek, fájnak az elakadt percek.

Élek.

Az elvesztett utak felől üvöltök.

Élek.

Emberek,

születést kérek,

Atanasz Dalcsev

és nem halált.

Élek.

Fel nem tárt világ üvölt bennem.

Élek.

Elpusztulnék,

ha nem ordítanék a kíntól.

Élek.

Emberek, íme a diagnózisom:

Élek.

Atanasz Dalcsev: Kórház

  

A városi kórházban az a fehérre meszelt kórterem,

a fehér ágyak szorosan a fal mellé állítva,

és rajtuk az arcok, azok a mélabús és sápadt

arcok, mint a rideg, téli köd, mindegyik mélysárga.

A tiszta, fehér ágyneműn azok a fekete kezek,

mint téli havon hagyott fekete, meztelen ágak,

azok a száraz kezek, és a félresikerült, beteg

mosolyok, és a szemek, mik talán már más fényt látnak.

A csönd, és az alkony, és azok a portól és esőtől

barázdált, szomorú ablakok légypiszokkal teli,

és ahogy az óriás falióra csak zörög és zörög,

mint a közelgő vég nehéz lépései.

Miklya-Luzsányi Eszter, 2013. július 27.