 |
| Ivan Alekszejevics Bunyin |
Ivan Alekszejevis
Bunyin: Fagy
Minden csillag mintát ragyog,
A Tejút fénye szétsugárzik,
S foszforeszkál az udvaron
A hócsillám takarta pázsit.
Ezüst-fagyoskék bűvölet,
Az Órión – mintha mesélne! –
Csillagpajzsa téged követ
Az égboltról a jégfehérre.
Mint fénypor füstölög a hó,
S gyengéden-tétován kivillan,
Lazán válladon táncoló
Jeges szőrmédből csillagillat –
Mint csillogó fülbevaló,
Sötétből villan két szemedben,
Ezüstfényű pillák alól
Mohó rajongás fénye rebben. |
Ivan Alekszejevics Bunyin: Este
A boldogság nekünk mindig csak emlék,
De nézd csak, itt van mindenütt. Talán
a pajta mögé bújó őszi kert, és
Az ablakon beömlő tisztaság.
Az óceánkék égen, mint fehér, kis
Vitorlás, horgonyzó felhő ragyog.
Kevés, mit látunk és tudunk, de mégis
A boldogság, mi ismertként adott.
Nyitott ablakom párkányára rebben,
Bekémlel egy madárka. És szemem
A könyvről pillanatra elveszem.
A nap lemegy, az ég mind üresebben,
A szérüben a gép csendben marad…
S látom: minden öröm bennem fakad.
Bolgár versek fordítása
 |
| Borisz Hrisztov |
Borisz
Hrisztov: Szomorúság
Hova is mehetnénk, hova bújhatnánk el
ebben a városban, nyári váróban.
Ahol a madár még elrepülni sem mer,
s a kő egy karcolástól lángra kapna.
Délelőtti órák járnak meg-megállva,
mint ezredszerre klimpírozott skála,
s a mellkasunkra tetovált kobaltkék
hajókban porrá törnek sorra.
Napestig csavargunk, lézengő párok,
a nap perzselő sapkája alatt,
vidéki gondolkodókra váró
szakadatlan szomorúsággal.
A kiszáradó folyó felett a hídon
csak ácsorgunk az égető csendben.
S hosszan vitázunk, filozofálunk, mit ér
a tengeri
fauna-flóra.
Ivajlo
Ivanov: Végigélés
... és lassan végigég a nyár
az ősz közelgő nagy tüzében.
A karmazsinvörösben lángoló
Juharlevél is mind lehullik.
És áttetsző rezedaként át-
világítja a lágy nyír titkát,
Hogy éjszaka mint csontváz ragyog:
Elfeledett emlékládikó.
S a távolban, a domb mögött,
mielőtt befedné a köd,
Az erdőben
Végsőt lobban a nap.
És az ágak
kapillárisok.
Veszelin
Hancsev: Élek
Élek.
Minden felizzik bennem
fehéren.
Élek.
Elesem, kíntól ordítok.
Élek.
Nem a betegség gyötör.
Az gyötör, hogy legyőztek.
Élek.
Íjhúrként remeg mindenem.
Élek.
Elégek, láztól kiáltok.
Élek.
Nem a láztól reszketek,
a dühtől,
hogy megálltam.
Élek.
Emberek, fájnak az elakadt percek.
Élek.
Az elvesztett utak felől üvöltök.
Élek.
Emberek,
születést kérek,
 |
| Atanasz Dalcsev |
és nem halált.
Élek.
Fel nem tárt világ üvölt bennem.
Élek.
Elpusztulnék,
ha nem ordítanék a kíntól.
Élek.
Emberek, íme a diagnózisom:
Élek.
Atanasz Dalcsev: Kórház
A városi kórházban az a fehérre
meszelt kórterem,
a fehér ágyak szorosan a fal mellé
állítva,
és rajtuk az arcok, azok a mélabús és
sápadt
arcok, mint a rideg, téli köd,
mindegyik mélysárga.
A tiszta, fehér ágyneműn azok a fekete
kezek,
mint téli havon hagyott fekete,
meztelen ágak,
azok a száraz kezek, és a
félresikerült, beteg
mosolyok, és a szemek, mik talán már
más fényt látnak.
A csönd, és az alkony, és azok a
portól és esőtől
barázdált, szomorú ablakok
légypiszokkal teli,
és ahogy az óriás falióra csak zörög
és zörög,
mint a
közelgő vég nehéz lépései.
Miklya-Luzsányi Eszter, 2013. július 27.
